from Sumatra

Április 2 és 16 között Sumatra méltán legnépszerűbb útvonalán. Kevés turista, szinte tökéletes körülmények, remek helyek. Két nap Medan, két nap Bukit Lawang, három Berastagi, három Danau Toba és végül három Bukittinggi
Alább a jegyzetek időrendben.



1. Hajnali háromkor szólt az ébresztő, négy után nem sokkal indulás, hogy elérjem a gépet. Soha többet nem utazok reggel hatkor, vagy legalábbis nem tanítok előző este. A taxi telefonszámát persze valamikor kitöröltem a telefonomból, így a campus biztonsági őreitől kértem segítséget.
Medan reptere meglepően közel van a belvároshoz, ami egy kicsit lepusztult, de még így is szép. Nagyon más mint a többi indonéz nagyváros, az utak mentén fasorok, coloniál és art deco házak sokkal erősebben lehet érezni a hollandok nyomát, mint eddig bárhol. Cserébe nagyon meleg, pontosabban fülledt, a dudaszó erőszakosabb, mint máshol és a szállásom a legnagyobb mecset tőszomszédságában van.
2. A mai séta a város keleti részén volt. Ami érdekes Medanból az gyalog bejárható, bár a becakosok ugyanúgy ajánlgatják magukat, mint Balin. Rengeteg pékség, finomak a dolgaik és meglepően olcsó ahhoz képest, hogy általában milyen és mennyi szokott lenni. Medan élhető helynek tűnik, de nem túl érdekes.
3. Kijelentkezéskor egy becakos ajánlkozott, hogy elvisz a buszpályaudvarra, de olyan árat mondott hogy alkudni se volt érdemes. Így tartva magamat az eredeti elképzeléshez angkottal mentem a buszhoz, ami öreg, kicsi de legalább nem légkondicionált. Viszont zenés, üvölt az indopop a tv-ből. Indulás délben, érkezés Bukit Lawangba délután négykor.
4. A szállás amit kinéztem magamnak a LP-ből tele volt, de egy srác ajánlott másikat, hasonlóan olcsót. egy meglepően nagy és elegáns guesthouse utolsó olcsó szobája, rusztikus fa bútorokkal és az erkélyről lehet látni is azt az apró vízesést, aminek a hangja elnyom minden mást. A srác aki ajánlotta, persze guide, de egyáltalán nem volt erőszakos, mint a kollégái Balin, csak nagyon segítőkész. Elmondott mindent amire kíváncsi voltam, utána pedig nyugodtan sétálhattam a faluban. A hely kicsi, szűk sikátor két oldalán házakkal a folyó és a hegyoldal közé beszorítva, kalandfilmekbe illő hidakkal. Egy egyszerű vacsora és a beszélgetés tulajjal pedig meghívást eredményezett holnap estére ugyanabba a warungba tradicionális táncot nézni gyerekek előadásában.
5. Sikerült elaludnom egy kicsit, de végül nem késtem le az indulást a dzsungel túrára. a guide előre figyelmeztetett, lehet egyáltalán nem fogunk orángutánokat látni és ő nem is fogja hívni őket, hisz a nemzeti park célja az állatok visszaszoktatása a vadonba. a majd négyórás túra azonban kifejezetten szerencsés volt. Már az első alkalom is meglepetés volt, anyja a 4-5 éves kölykével, de utána a pár kifejezett ritkaság. Az orángutánok magányosan élnek, anya a kölyökkel, annak 7-8 éves koráig, a hímek pedig folyamatosan vándorolnak és csak nagyon rövid ideig vannak együtt nőstényekkel. Ezalatt az idő alatt azonban erősen védelmezik őket, így meglehetősen sietve másztunk vissza a sáros hegyoldalon az orángután hímmel a nyomunkban, ami egyébként valószínűleg csak kaját akart, a banánt a guide hátizsákjából. A patakon átkelés után újabb nősténnyel találkoztunk max két éves kölykével együtt. Utóbbi még elég esetlen, a guide se látott még orángutánt fáról leesni, pedig a területen élő összes állatot felismeri. Visszafele még megpillantottunk a távolban egy magányos hímet a fák tetején. A folyóparton ücsörögve, végigszámolva az állatokat, szinte hihetetlennek tűnt mindenkinek, hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen kis területen ennyivel találkoztunk.
6. Reggel még egy kávé a folyóra néző étterem részen, aztán indulás vissza Medanba és onnan tovább Berastagiba. Mindkét szakaszon érdekes sofőröket kaptam ki, az első egyértelműen nem volt hajlandó megállni mikor a rendőrök igazoltatni akarták, többször is. A másik pedig konkrétan félszemű volt. Medanból Berastagiba az út normál esetben két óra, nekünk azonban négy volt, egy szűk úrszakaszon egy baleset miatt hatalmas kocsi sor (busz, teherautó) torlódott fel, két órát álltunk.
7. Berastagi környékén több apró falu van ahol meg lehet nézni a tradicionális batak karo házakat, így miután szereztem egy normális térképet erről, opelettel irány Kabanjahe a környék városa és közlekedési csomópontja. Onnan egy rövid út Lingga, ahol néhány régi típusú ház van, valamint egy meglepően felkészült, angolul beszélő falusi egy bodegában a tourist centernek hívnak nagyképűen. A faluban az idősebbek, akik már nem tudnak dolgozni a földeken, kisebb hangszereket, rituális tárgyakat készítenek fából illetve bambuszból, lenyűgöző eredménnyel.
Innen vissza Kabanjahe-be elkapni egy másik opeletet, ami elvitt a bekötő útig, onnan pedig 10 perc séta Dokan. Dokan kicsit nagyobb falu, kevesebb karo házzal, ahol észrevétlenül, pontosabban megszólítatlanul sétáltam körbe. Újfent a városba érve ott is körbenéztem, aztán megpróbáltam a menetrendszerinti délutáni nagy eső előtt visszaérni Berastagiba, de nem sikerült.
8. Bár mondták, hogy gyönyörű a napfelkelte a hegyről és hatnál korábban nem tudtam felkelni, így már világosban indultam és három órával később fenn voltam a Gunung Sibayak csúcsán, pontosabban a kráternél. És mivel a vulkán nem teljesen passzív záptojás szagban élveztem a látványt, a felhőmentes napsütést és a szelet 2200 m magasan. Odafele az út sokáig beton volt, majd a térkép jelezte hogy kell lennie balra egy ösvénynek, pontosabban lépcső sornak, de ezt elég nehéz volt megtalálni. Lefele szintén lépcső, ami a LP jóslata ellenére könnyen megtalálható, ám gyakran eltűnik és csak halovány emlékei vannak az egykorvolt útnak, mind a hegyoldalban, mind a dzsungelben, mind a bambusz erdőben. Sár, csúszós kövek, időnként keresztbe dőlt fák, időnként kétrét görnyedve a növényzet miatt. Az ösvény a forró vizes forrásokhoz érkezik, onnan megint betonút. Olyan 6-7 km a bekötőútig, majd még 8 Berastagiba a főút mentén. Ez utóbbi az egyharmadánál feladtam, elég volt, láttam közelről a az út mentén rohangáló sárgásbarna színű ám fekete punk tarajt viselő majmokat. Az első teherautó felvett mikor stoppolni próbáltam és ajtóig hozott. Valószínűleg még hetek múlva is mesélni fogja hogy bule-t fuvarozott.
9. Sokadszorra futottam bele a problémába, hogy itt szinte lehetetlen elmagyarázni, ha azt mondom nem csípősen kérem a kaját, az tényleg azt jelenti, hogy ne legyen csipős. a kísérletet az koronázta meg, hogy a kért 3in1 instant kávét sűrített (édes) tejjel együtt hozták, ami ihatatlanul édessé tette az amúgy se keserű kávét. Kifakadtam, eljöttem és végül mikor visszaértem Berastagiba akkor ettem szinte pofátlanul drága ( az ország többi részéhez képest), ám felejthetetlenül finom ayam bakar-t.
10. Reggel a kijelentkezéskor volt némi vita, hogy had ne fizessek már azért ami nem működött a szobámban (konnektor) de sikerült megállapodni. aztán a már ismerős opelet út Kabanjahe-be onnan három óra busszal Siantarba majd egy másfél órás trip Parapatba. A trans-Sumatra highway a legkevésbé sem autópálya, időnként a sumbawai katasztrófát idézőek az útviszonyok. Parapatból hajóval a Samosir szigetre, de előtte mg megvettem a buszjegyet három nappal későbbre. A Danau toba tényleg nem kicsi, fél óra volt a hajó út, azonban a kikötőben vártak a szállásomról, ahogy a telefonban ígérték, mikor szabad szoba után érdeklődtem.
11. Délelőtt ahogy elindultam Tomokba elkezdett szemerkélni az eső, így vissza a szállásra. ahogy visszaértem rákezdett úgy igazán, így időtöltésnek maradt a tegnap este talált magyar könyv a hely étterméből. Délre elállt, kisütött a nap és Tomokig a szokásos Hey Mister!-zésen kívül más zavaró körülmény nem volt. Tomokban egymást érik a souvenir árusok a falu látványosságáig egykét régi batak toba ház, valamint a kereszténységet felvevő király és a sikeres német misszionárius sírjáig.
12. Azt reméltem hogy Berastagival magam mögött hagytam a délutáni viharokat, mikor dörög-villámlik és két méterre lehet látni az esőtől, mindez két-három órán át. De tegnap este alighogy visszaértem Tomokból itt is rákezdett és tízig abba se hagyta.
13. Ambarita jóval közelebb van, mint eredetileg gondoltam. És bár az remek hogy Tomokkal ellentétben itt nincsenek turisták, viszont éppen ezért a souvenír árusok tulajdonképpen lerázhatatlanul erőszakosak. A komoly látványosságnak tálalt szikla székek aprók, szinte elvesznek a standok között. Részemről többre számítottam.
14. Délután ittam egy kávét egy aprócska étteremben Ambarita és Tuk Tuk között. Kifejezetten kellemes félórát töltöttem ott, ezért is mentem vissza oda vacsorázni. És az este felülmúlta a várakozásaimat. Remek batak vacsora, nem csípősen ahogy kértem, forró tea és egy érdekes beszélgetés a férjjel a batak szokásokról, vallásról, ami tökéletesen kiegészítette azt amit még délután a felesége mesélt.
15. Még egy délelőtti séta Tuk Tuk-ban, souvenír boltok és nézelődés, aztán vissza a szállásra csomagolni. Délután négy a komp, este kilenc a busz indulás. A kettő között körbe sétáltam Parapatban, nem mintha sokat veszítettem volna ha nem teszem, de a több mint három órát valahogy el kellett tölteni.
16. A busz állomáson kiderült az út nem 12 óra, ahogy eddig mondták, hanem 15. Ha ezt tudom az ötórás buszra veszek jegyet és nem este kilencre. A busz tele, executive ugyan, de nem túl kényelmes. Medanból jön és én vagyok az egyetlen felszálló Parapatban. Természetesen szó az indonéz pop, egy üléssel mögöttem valaki már a padlóra hányt, ebben a szagban utazunk végig, hisz a busz légkondicionált, ergo ablakot nyitni nem lehet, és bár meg állunk vacsorázni, takarítás nincs. a srác egész úton rosszul volt, előttem a gyerekeken minden gond nélkül cserélnek pelenkát, a használtat az ülések közti szemetesbe téve. Aludni esélytelen.
17. Délelőtt 10:35-től újra a déli féltekén és egyre meg is érkezünk Bukittinggibe. Egy kis szerencsétlenkedés az angkot sofőrrel hol is van az hely ahol ki akarok szállni, de végül meg lett. A szállás egyszerű, a tulaj német és rengeteg információval látott el.
Bukittinggi maga nem túl nagy, ahogy késő délután körbe sétáltam, de nem is unalmas. Innen megyek majd a reptérre, Padangot kihagyom, egyrészt mert nem túl érdekes, másrészt mert a 2009-es nagy földrengés miatt a szállás árak az egekben vannak.
18. Bukittinggitől délre vannak a minangkabau falvak, ezeket elérni legegyszerűbben motorral lehet, így reggel béreltem egy Yamahát és a 130 km-es kört ezzel jártam be. Silinduang Bulanig az út keskeny, szép és nem is nagy a forgalom, ahogy hegyre fel és onnan le kanyarog. A faluban két palota van, a Rumah Gudung azonban leégett tavaly egy villám miatt, most építik újjá, az Istana Silinduang Bulan is csak kívülről megnézhető, a belső tereket szinté renoválják.
Félúton Batusangkar és a Danau Singkarak között van Belimbing, ahol több tradiconális ház is megmaradt. ezeket azonban nem annyira egyszerű megtalálni, kétszer mentem rossz irányba, hiába kérdeztem minden kereszteződésnél, hogy akkor most merre.
A tóparti ebéd után pedig irány Padangpanjang és az ottani kulturális központként funkcionáló palota, az Istana Silaung.
19. Mire elértem a Taman Panorámáig (10 perc séta a szállásomtól) öten állítottak meg különböző baromságokkal, így nem örültem hogy a kilátás helyett egy guide kéretlen szövegelését élvezhettem. Udvarias kéréseimre azonban ügyet sem vetett, végül elmenekültem. A kertet elhagyva azonban nem arra mentem, amit ő mondott, hanem amit a szállásom tulaja ajánlott, így egyszer csak megállt előttem és elkezdett magyarázni, hogy szerinte merre akarok menni és most azonnal forduljak meg és menjek vissza vele oda. Mikor rákérdeztem, hogy normálisnak gondolja-e hogy követ és beszél nekem minden kérésem ellenére, még ő nevezett elmebetegnek. Elég durván kellett fogalmaznom, hogy végre magamra hagyjon.
20. Koto Gadang-ig az út meredek volt és tűzött a nap, elég megviselten értem a faluba, de megérte. Aprólékos, könnyű, szinte légies ezüst munkák, hajszál vékony fém fonalból összeállítva, ház, hajó, motor bármi és persze ékszerek. Az egyik műhelyben egy kávé mellett részletesen elmagyarázták és meg is mutatták hogy mit és hogyan csinálnak a helyi ezüstművesek.
A faluból elindulva egy srác megmutatta z ösvényt, nem akartan aszfalton visszagyalogolni Bukittinggibe. Meredeken lefelé, dzsungelen keresztül, de minden gond nélkül, egészen a Taman Panoramaból látott kanyon aljáig. A folyót elérve azonban az ösvény eltűnt és nem volt folytatás, csak visszafele. A kanyon falának megmászására tett több eredménytelen kísérlet - dzsungel, de ösvény nélkül, majd a növényzet eltűnik, de cserébe függőleges fal állta az utamat – után végül a mederben, a folyón számtalanszor átgázolva, egyszer az ágfogó bambusz akadályt megmászva jutottam el a már ismert hídig és vissza a normális útra.
21. Az utolsó este Sumatra-n és a Bukittinggiben, egy séta után vacsora, ahonnan a motort béreltem, egy kellemes kávézó-étteremben, ahol jó a kaja, gyertya van az asztalon és nem drágább mint egy warung ugyanazon az utcán.
22. Kijelentkezés után elmentem megnézni azokat a helyeket, amik eddig kimaradtak a városból, a második világháborús japán alagút rendszer és az egykori holland erőd. Előbbi érdekes, jó hely, utóbbi viszont konkrétan semmi, sőt. Egyetlen értelme volt odamenni, át tudtam sétálni a gyalogos hídon, ami alatt nap mint nap elmentem itt.
23. Nincs szerencsém az utolsó utakkal, Bukittinggiből Padangig alig két óra az út, a shuttle car-ral csak öten utazunk, de itt is hányt valaki. Padang reptere nem túl nagy, átépítés alatt van és itt enni kifejezetten drága, de mit lehet tenni.
A Sriwijaya szintén Boeing 737-t használ, a tervekhez képest 40 perc késéssel indul. Jakarta, busz és végül éjfélre a kosanban.