#14

A tartalmas hétvége után hétfőn elindultam órára ugyanabban az időben és ugyanarra a helyre ahol a múlt héten volt. A folyosón két csoportnyi diák ücsörgött, senki nem volt ismerős, de hát nem is igazán tudom még első látásra megjegyezni az indonéz arcokat, szóval vártam a tanárra, hogy őt azért mégis. Meg is érkezett mindkét csoporthoz egy-egy, azonban ők sem voltak ismerősek. Sebaj, elvégre majd minden órát több ember tart, biztos most más fog tanítani mint a múlthéten, így oda mentem hozzájuk egyenként hogy ez az az óra amire én jöttem vagy nem. A válasz mindkét esetben nem. Irány hát a tanszék, ugyan mondja már meg nekem valaki amit én keresek, az hol van, de senki nem tudta a választ.

Szerdán reggel hatkor keltem, hogy a megbeszélt időpontra odaérjek a középsuliba. Nagy nehezen kivakartam magam az ágyból, telefon kinyom, tusfürdő, törölköző, mikor sms érkezik. Hogy ne haragudjak, de ma mégse kéne mennem a középsuliba, mára más a program,majd jövőhéten.

Csütörtökön végre megérkezett a várva várt levél Jakartából, így aztán a pénteket a bevándorlási hivatalban töltöttük, hogy meglegyen végre a tartózkodási engedély. Pontosabban reggel nyolckor találkozó az egyetemen a koordinátorral, kocsiba be, irány az első hivatal. Papirokat kitölteni, összerakni, még a dokumentumok sorrendje a mappában se mindegy, aztán olyan két és fél órányi várakozás. Miután az útleveleket visszakaptuk, autóba be, második hivatal. Dél után pár perccel érkeztünk, miután a müezzin elkiáltotta az első szavakat, úgyhogy vártunk míg a hivatal munkatársai imádkoznak. Egy óra előtt nem sokkal megkaptuk a kitöltendő papírokat, melyeknek leadása után másfél órával kiderült, mehetünk, majd a jövőhéten valamelyik nap jövünk vissza fényképet csinálni és aláírni.

Ezen kívül még annyi történt, hogy kecsegtettek minket egy álommal mely persze túl szép volt hogy igaz legyen és persze a megérésünk nem is csalt meg minket, csak a csávó aki ígérgetett.

Félre értés ne essék, egyébként ez nem volt egy rossz hét.