Kalimantan

Vagy ahogy jobban ismerhető: Borneó. Két hét alatt csak egy igen pici szelete megnézhető, egyrészt mert nagy, másrészt meg utazni csak igen lassan lehet.
Alább a jegyzetek, a szokásnál nagyobb késéssel.

1. Délelőtt 10-kor indult a PrimaJasa és fél kettőre már a reptéren voltam Jakartában. Lion Air, Boeing 737-900 és csak a szokásos 5-10 perces késés ami a normális. Sikerült csúcsidőben indulnom, a kifutópályához sorban álltak a gépek földön és levegőn egyaránt.
2. A lányok, Erika és Melinda, két magyar darmasiwa Baliról pár órával előttem értek Banjarmasinba. Nem találtak a LP-ből kinézett helyeken szállást, de találkoztak egy helyi sráccal, az egyik samarindai darmasiswa barátjával, aki felajánlotta, hogy aludhatunk a barátainál. Így értem már kocsival jöttek a reptérre és onnan elvittek a nyelviskolába, ahol eredetileg aludtunk volna. Aztán mivel ott nem volt elég víz, motorral elvittek minket fürdeni és végül át is költöztünk oda, a barátok kosanjába. Meghívtak minket vacsorára, pontosabban hoztak nekünk rengetek kaját és a beszélgetés közben felvázolták hogy mit szeretnének megmutatni nekünk a városból és a környékén, természetesen úgy, hogy visznek minket.
3. Öt órás kelés, motorra fel és irány az úszó piac, ahol árusok és vásárlók kerülgetik egymást kisebb-nagyobb hajókkal, csónakokkal a folyón. Elsősorban zöldség-gyümölcs cserél gazdát, de vannak konyhai eszközök is. És persze az elmaradhatatlan warungok, ezúttal hajón.
A piac után pedig irány vendéglátóink egyeteme és egy nagyközönséges beszélgetés az angol nyelvről meg Indonéziáról. Ingyen ugye semmi nincs.
4. Némi pihenés a szálláson, a lányok aludtak is egyet, aztán autóval Martapurába a handicraft piacra nézelődni meg persze megvenni amibe beleszeret az ember. Közös vacsora, amire tiltakozásunk ellenére meghívtak minket és haza. Este pedig egy beszélgetés a banjar kultúráról, ami meglepően hasonlít a jávaira, énekkel, játékok mutogatásával a lányok részéről, akik megosztják velünk a bérelt házukat.
5. Kényelmes ébredés és készülődés, majd angkottal a belvárosba sétálni egyet. Banjarmasin nagyon meleg, a tenger és a folyók miatt párás, így majd egy órát töltöttünk az első hűvös helyen, a kínai buddhista templomban.
6. a délutáni program megint vendéglátóink kedve szerint alakult, elmentünk egy nem túl messzi faluba, kb egy óra motorral, ahol annak a nyelviskolának a testvére van, ahol a vendéglátónk a főnök. Persze megint bájcsevej és halk dühöngés, hogy legalább mondhatta volna előtte. Utána sétáltunk egyet Kalimantan (talán egész Indonézia) leghosszabb hídján. Este pedig még két samarindai darmasiwával, egy egyiptomi és egy sri lankai sráccal beszélgettünk, várva a helyiekre hulla fáradtan és éhesen, hogy elmehessünk végre enni, fürdeni, aludni. Inkább fizetek a szállásért és minden másért, de ilyen mértékben nem akarok alkalmazkodni.
7. Reggel hétkor indultunk a majom szigetre, a harminc életvidám tinédzserrel a hajónál találkoztunk és velük együtt irány az első, messzebb lévő sziget. Ahol azonban nem lehetett partra szállni, az egyetlen móló romokban, másfél órát utaztunk a semmiért, a nagyorrú majmok megközelíthetetlenek. Visszafele azonban a makákók szigetén kiépített turista látványosság megvolt, nem mintha olyan érdekes lett volna.
8. ebéd, egy gyors zuhany, vendéglátóink búcsú ajándéka, aztán buszra fel. Elméletileg 15 óra az út Samarindáig. A busz légkondicionált, kb 15˙C-ra lehűtve, kellemetlenül hideg. Sokszor (relative) megálltunk az éjszaka folyamán, ami jó, legalább fel lehetett állni, járkálni és melegedni, ha már aludni úgysem tudtam. Reggel nyolcra értünk Balikpapanba, már túl vagyunk a 15 órán, a folyó torkolaton komppal kelünk át, majd egy órás az út termékbemutatóval színesítve. Balikpapanban buszt váltottunk, az utolsó két és fél órát immár nem légkondicionált, ám 110%-ban kihasznált buszon töltöttük. Délre értünk Samarindába, 20 órás volt az út.
9. Chico, az egyiptomi darmasiswa által ajánlott coachsurfinges lány kijött elénk az állomásra, elvitt minket információt begyűjteni és végül kitett a háznál, ahol ingyen és magunkban alhattunk. Egy zuhany után ezt meg is tettük, aztán találkoztunk a samarindai magyar darmasiswákkal, közös vacsora majd beszélgetős sörözés Anu kosanjában hajnali egyig.
10. Reggel elaludtam, a lányok a tervezett indulás előtt 2 perccel ébresztettek, mondván nem akartak zavarni, de ez inkább kiszúrás kategória, mint kedvesség. Kapkodás kávé nélkül, majd a buszállomás, a coachsurfinges lány elvitt minket. kicsi, régi busz, mint Sulawesin Toraja és Poso között, de félig üres, szóval kényelmesen utaztunk 7 órát, de jó hangos indopopot hallgatva közben. A busz a Tanjung Issuy-hoz vezető bekötőútnál tett ki minket, innen egy dzsip platóján folytattuk az utat a faluig. A bekötőút egy pontján sártenger és fél méter mély kátyú, benne egy autóval. Ezt kihúzta a mi dzsippünk, majd a miénket egy másik, mikor ez is beragadt. Amíg arra vártunk, hogy a felhevült motor lehűljön szórakoztató volt nézni, hogy a motorosok hogyan birkóznak meg ezzel a feladattal. Aki elsőre átjutott őszinte tapsot kapott a várakozóktól.
Tanjung Issuy egy kicsi falu, szállásunk egy valódi dayak hosszúházban van, innen megyünk holnap hajóval egy másik falut megnézni a ma esti megbeszélés alapján bérelt kishajóval.
11. Reggel hétre mentünk a kikötőbe, ott várt ránk a ces gazdája. Mivel az éjszaka alatt majd egy méter emelkedett a vízszint, még gyorsan lekapták a csónak tetejét, hogy átférjünk a hidak alatt. Sungai Mahakam, ami hatalmas, majd annak az egyik mellékfolyója a Sungai Ohong. Utóbbi egy kicsi gyors sodrású folyó a dzsungel közepén, a part nem látható, nem tudni hol ér véget a folyó és hol kezdődik a mocsaras dzsungel. a folyó menti falvak is vízen vannak, cölöpökön álló házak és utak. Mancong egy ugyanilyen falu, azzal a különbséggel hogy egy régi, hatalmas és nagyon szép hosszúházzal is büszkélkedhet.
12. Apró kellemetlenségek mérgezik cseppenként napjainkat a lányokkal és ma délben kettőjük között ez ki is robbant. Bár megpróbáltak belevonni, inkább kimaradtam a viharos eszmecseréből, ami persze a feszültségek elpárolgása után azonnal rendeződött.
13. Körbesétálva Mancongban az egyik házból dobszó hallatszott és mikor odamentem megkérdezni mi ez, kiderült gyógyító ceremónia, a nyolc napból az egyik. De mivel a helyiek láthatóan feszélyezve érezték magukat a kimondott invitálás ellenére pár fotó és kérdés után inkább távoztam.
14. Este fél nyolckor ojekre pattantunk és elmentünk Pentatba, ami 15 km-re van Tanjung Issuy-tól megnézni egy szertartást. Nem sok mindent sikerült kideríteni róla azon kívül, hogy halottakra emlékeznek monoton, transz szerű zenével és tánccal külön-külön a férfiak s a nők egymás után kb egy óra hosszat. Viszont igazi adat volt, nem turistáknak szervezett esemény. A végén pénzt akartak kérni, merthogy fotóztunk, de leráztuk őket, mondván ti is fotóztok minket állandóan, mégse kérünk érte pénzt soha, most se tettük. Végül minden gond nélkül jöttünk el és még s holnapi fuvarunkat a buszhoz is leszerveztük.
15. Reggel persze változott a terv ces-szel indultunk Muara Pahuba a tervek szerint delfint nézünk, aztán irány a falu ahonnan másnap tovább Melakba. Félúton azonban a hajó motorja felmondta a szolgálatot, fél órás szerelés után egy másik hajóssal végül motorcsere után eljutottunk a faluba, de delfinek nélkül.
16. Délután négyre jött értünk a ces, hogy elvigyen delfint nézni. Az eredetileg egy órásra tervezett útból két óra lett, ám pesut nélkül. Mikor visszaértünk a szállásra a piacon elköltött vacsora után, akkor mondták, hogy valószínűleg a szokásosnál jóval magasabb vízállás miatt – a temető is víz alatt van – máshova költöztek az állatok ideiglenesen.
17. Reggel hétkor indultunk a speedboattal, egy gyorsjáratú motorcsónakkal Melakba. Az út talán háromnegyed óra sem volt. A magas vízszint miatt a part menti utcákat víz borítja Melakban, majd ötven méter mentünk térdig érő vízben mire száraz aszfaltra értünk. Leraktuk a hátizsákokat egy szálláshelyen aztán nem könnyen, de megalkudtunk az ojekesekkel, hogy normálisnak nevezhető áron vigyenek el minket abban a két faluba ahova menni akarunk.
Mencimaiban a múzeum kicsit csalódás volt, én többre számítottam, a Benungban lévő hosszú ház viszont tényleg érdekes. Bár nem olyan szép maga az épület mint Mencongban, viszont nem is üres, 7 család él benne. A dayak házak előtt szokásos totemek tényleg különlegesek, annak ellenére, hogy a legjobbat Tanjung Isuy-ban a szállásunk előtt láttam.
18. Végül nem aludtunk Melakban, a városka nem túl érdekes, és a LP-ben írt pasar seniről a helyiek nem is hallottak, így az este hat órás hajóval visszaindultunk Samarindába. A hajó kétszintes, az alsó szint nyitott és üres a tatban lévő kantint leszámítva. A felső szinten kijelölt ágyhelyek vannak matracokkal plusz 20 ezer rúpiáért. Végül hét körül indultunk el és reggel tízre értünk Samarindába.
19. Samarinda belvárosa nem túl nagy, pár utca és egy pár standos souvenirpiac az elmaradhatatlan mall-ok mellett. a tegnap délutáni semmit tevés után azonban még tűző napon is jól esett mászkálni, de ha nem teszem, akkor is csak a helyi sarunggal, songkettel lettem volna szegényebb.
20. Napnyugta és az eső után elindultunk megnézni az Islamic Center-t Délkelet-Ázsia legnagyobb mecsetjét. Valamint a folyóparti sétányt. Ott találkoztunk a többiekkel és együtt mentünk vacsorázni, igazi darmasiswa est egy helyes és olcsó étteremben.
21. Összepakolva minden cucc, bent a kocsiban, így mentünk a terminálra buszjegyet venni, majd az egyetemhez találkozni a többiekkel. Némi tanakodás után összerakták hogyan kell menni és indulás Pampangba egy kocsival és három motorral, darmasiswák, indonézek vegyesen. Pampang igazi turista célpont, minden vasárnap megrendezett dayak táncbemutatóval, souvenír árusokkal, tradicionális ruhákba öltöztetett lányokkal akik pénzt kérnek a fotózásért. A táncok maguk, engem nem fogtak meg, de a zene igen. Az egy órás előadás után vissza az autóba és az eső miatt keletkezett utcai tavak és folyók valamint a dugón keresztül újra a terminálra a buszhoz Banjarmasinba.
22. Fél hatkor indult a busz, papíron két és fél óra az út Balikpapanig, de a komphoz kilenc után értünk oda. A hajó fél tízkor indult, kb háromnegyed óra alatt ért át a folyótorkolat túloldalára. Villámgyors vacsora lehetőség a hivatalos üzleti partner warungban, azonban pechemre a csípős hal, a csípős leves és a csípős zöldség közül lehetett választani. Maradt a roti és utána még 15 órányi ücsörgés a buszon. Tizenegy magasságában értünk Banjarmasinba fáradtan, éhesen, kialvatlanul, nagyon melegben. Egy ebéd sokat javított a kedélyeken, a fürdésről nem is beszélve. Az angol tanár srác két lánnyal értünk jött a terminálra és elvittek minket arra a helyre, ahol az első napokat töltöttük a kislányoknál.
23. Délutáni alvás, kellemes semmittevés, majd 8 körül elsétáltunk vacsoráért és közben újra kezdődött a bonyodalom. Derült égből villámcsapás, most azonnal menjünk az angol sulihoz. Persze ellenálltunk, legalább enni szeretnék, ha már a délutáni kérésünk miszerint ma hagyjanak minket békén nem teljesült. Szóval megint használtak minket, minden előzetes kérdezés nélkül, de remélhetőleg utoljára.
24. Marabahan-t terveztük a mai napra és tegnap este abban maradtunk a sráccal, hogy reggel tízkor indulunk, megnézzük a tradicionális házakat, aztán idő függvényében vagy átmegyünk még Magasariba a rattan-bambusz kézműves faluba, vagy nem. Ehhez képest 11 után indultunk és az első utunk Marabahan-ba az önkormányzat turista osztályához vezetett. Majd egy órányi bájolgás és fotózkodás után plusz öt motornyi hivatalnokkal elmentünk egy nagyobbacska bugyborékoló pocsolyához, ahol magyaráztak valami gázról. Egy jó pontja volt a dolognak, a falunak ezen a részén balinézek élnek és a módosult hinduizmus jelei láthatóak voltak. Innen el akartak vinni minket kajálni, de azonnal, mondván a tradicionális házak romosak és érdektelen, láttunk mindent a faluban. Mi azonban nem voltunk éhesek, de ragaszkodtunk a terveinkhez. Így némi kommunikációs nehézség után otthagytuk a hivatalnokokat és a három vendéglátónkkal elmentünk a falunka arra a részére ahol látunk valami minket érdeklőt is amíg a vendéglátóink imádkoztak mi sétáltunk, aztán közös kései ebéd és vissza Banjarmasinba. Valamiért képtelenség megérteni vendéglátóink alfahímjével, hogy utólagosan ne pakoljon hülye, felesleges ám fárasztó programpontokat az eredeti terveket háttérbe szorítva a napjainkba, és hogy mi nem azért jöttünk ide, hogy az ő reputációját növeljük azzal hogy kénye kedve szerint ráncigál minket ceremoniális, ostoba szituációkba a megkérdezésünk nélkül, nekünk egészen mást önkéntesen felajánlva.
25. Reggel négy órás ébresztő, hogy hatra kint legyünk a reptéren Bár az én gépen csak fél tízkor indul, a lányoké hétkor és nem akartunk kétszer ugráltatni senkit. Így majd egy órás hajnali motorozás után három órám volt Banjarmasin nem túl nagy repterén. Az indulás ponzos, újfent Lion Air. Az érkezés Jakartába szintén pontos, aztán már csak a szokásos PrimaJasa, ezúttal négy órán keresztül.

from Sumatra

Április 2 és 16 között Sumatra méltán legnépszerűbb útvonalán. Kevés turista, szinte tökéletes körülmények, remek helyek. Két nap Medan, két nap Bukit Lawang, három Berastagi, három Danau Toba és végül három Bukittinggi
Alább a jegyzetek időrendben.



1. Hajnali háromkor szólt az ébresztő, négy után nem sokkal indulás, hogy elérjem a gépet. Soha többet nem utazok reggel hatkor, vagy legalábbis nem tanítok előző este. A taxi telefonszámát persze valamikor kitöröltem a telefonomból, így a campus biztonsági őreitől kértem segítséget.
Medan reptere meglepően közel van a belvároshoz, ami egy kicsit lepusztult, de még így is szép. Nagyon más mint a többi indonéz nagyváros, az utak mentén fasorok, coloniál és art deco házak sokkal erősebben lehet érezni a hollandok nyomát, mint eddig bárhol. Cserébe nagyon meleg, pontosabban fülledt, a dudaszó erőszakosabb, mint máshol és a szállásom a legnagyobb mecset tőszomszédságában van.
2. A mai séta a város keleti részén volt. Ami érdekes Medanból az gyalog bejárható, bár a becakosok ugyanúgy ajánlgatják magukat, mint Balin. Rengeteg pékség, finomak a dolgaik és meglepően olcsó ahhoz képest, hogy általában milyen és mennyi szokott lenni. Medan élhető helynek tűnik, de nem túl érdekes.
3. Kijelentkezéskor egy becakos ajánlkozott, hogy elvisz a buszpályaudvarra, de olyan árat mondott hogy alkudni se volt érdemes. Így tartva magamat az eredeti elképzeléshez angkottal mentem a buszhoz, ami öreg, kicsi de legalább nem légkondicionált. Viszont zenés, üvölt az indopop a tv-ből. Indulás délben, érkezés Bukit Lawangba délután négykor.
4. A szállás amit kinéztem magamnak a LP-ből tele volt, de egy srác ajánlott másikat, hasonlóan olcsót. egy meglepően nagy és elegáns guesthouse utolsó olcsó szobája, rusztikus fa bútorokkal és az erkélyről lehet látni is azt az apró vízesést, aminek a hangja elnyom minden mást. A srác aki ajánlotta, persze guide, de egyáltalán nem volt erőszakos, mint a kollégái Balin, csak nagyon segítőkész. Elmondott mindent amire kíváncsi voltam, utána pedig nyugodtan sétálhattam a faluban. A hely kicsi, szűk sikátor két oldalán házakkal a folyó és a hegyoldal közé beszorítva, kalandfilmekbe illő hidakkal. Egy egyszerű vacsora és a beszélgetés tulajjal pedig meghívást eredményezett holnap estére ugyanabba a warungba tradicionális táncot nézni gyerekek előadásában.
5. Sikerült elaludnom egy kicsit, de végül nem késtem le az indulást a dzsungel túrára. a guide előre figyelmeztetett, lehet egyáltalán nem fogunk orángutánokat látni és ő nem is fogja hívni őket, hisz a nemzeti park célja az állatok visszaszoktatása a vadonba. a majd négyórás túra azonban kifejezetten szerencsés volt. Már az első alkalom is meglepetés volt, anyja a 4-5 éves kölykével, de utána a pár kifejezett ritkaság. Az orángutánok magányosan élnek, anya a kölyökkel, annak 7-8 éves koráig, a hímek pedig folyamatosan vándorolnak és csak nagyon rövid ideig vannak együtt nőstényekkel. Ezalatt az idő alatt azonban erősen védelmezik őket, így meglehetősen sietve másztunk vissza a sáros hegyoldalon az orángután hímmel a nyomunkban, ami egyébként valószínűleg csak kaját akart, a banánt a guide hátizsákjából. A patakon átkelés után újabb nősténnyel találkoztunk max két éves kölykével együtt. Utóbbi még elég esetlen, a guide se látott még orángutánt fáról leesni, pedig a területen élő összes állatot felismeri. Visszafele még megpillantottunk a távolban egy magányos hímet a fák tetején. A folyóparton ücsörögve, végigszámolva az állatokat, szinte hihetetlennek tűnt mindenkinek, hogy ilyen rövid idő alatt, ilyen kis területen ennyivel találkoztunk.
6. Reggel még egy kávé a folyóra néző étterem részen, aztán indulás vissza Medanba és onnan tovább Berastagiba. Mindkét szakaszon érdekes sofőröket kaptam ki, az első egyértelműen nem volt hajlandó megállni mikor a rendőrök igazoltatni akarták, többször is. A másik pedig konkrétan félszemű volt. Medanból Berastagiba az út normál esetben két óra, nekünk azonban négy volt, egy szűk úrszakaszon egy baleset miatt hatalmas kocsi sor (busz, teherautó) torlódott fel, két órát álltunk.
7. Berastagi környékén több apró falu van ahol meg lehet nézni a tradicionális batak karo házakat, így miután szereztem egy normális térképet erről, opelettel irány Kabanjahe a környék városa és közlekedési csomópontja. Onnan egy rövid út Lingga, ahol néhány régi típusú ház van, valamint egy meglepően felkészült, angolul beszélő falusi egy bodegában a tourist centernek hívnak nagyképűen. A faluban az idősebbek, akik már nem tudnak dolgozni a földeken, kisebb hangszereket, rituális tárgyakat készítenek fából illetve bambuszból, lenyűgöző eredménnyel.
Innen vissza Kabanjahe-be elkapni egy másik opeletet, ami elvitt a bekötő útig, onnan pedig 10 perc séta Dokan. Dokan kicsit nagyobb falu, kevesebb karo házzal, ahol észrevétlenül, pontosabban megszólítatlanul sétáltam körbe. Újfent a városba érve ott is körbenéztem, aztán megpróbáltam a menetrendszerinti délutáni nagy eső előtt visszaérni Berastagiba, de nem sikerült.
8. Bár mondták, hogy gyönyörű a napfelkelte a hegyről és hatnál korábban nem tudtam felkelni, így már világosban indultam és három órával később fenn voltam a Gunung Sibayak csúcsán, pontosabban a kráternél. És mivel a vulkán nem teljesen passzív záptojás szagban élveztem a látványt, a felhőmentes napsütést és a szelet 2200 m magasan. Odafele az út sokáig beton volt, majd a térkép jelezte hogy kell lennie balra egy ösvénynek, pontosabban lépcső sornak, de ezt elég nehéz volt megtalálni. Lefele szintén lépcső, ami a LP jóslata ellenére könnyen megtalálható, ám gyakran eltűnik és csak halovány emlékei vannak az egykorvolt útnak, mind a hegyoldalban, mind a dzsungelben, mind a bambusz erdőben. Sár, csúszós kövek, időnként keresztbe dőlt fák, időnként kétrét görnyedve a növényzet miatt. Az ösvény a forró vizes forrásokhoz érkezik, onnan megint betonút. Olyan 6-7 km a bekötőútig, majd még 8 Berastagiba a főút mentén. Ez utóbbi az egyharmadánál feladtam, elég volt, láttam közelről a az út mentén rohangáló sárgásbarna színű ám fekete punk tarajt viselő majmokat. Az első teherautó felvett mikor stoppolni próbáltam és ajtóig hozott. Valószínűleg még hetek múlva is mesélni fogja hogy bule-t fuvarozott.
9. Sokadszorra futottam bele a problémába, hogy itt szinte lehetetlen elmagyarázni, ha azt mondom nem csípősen kérem a kaját, az tényleg azt jelenti, hogy ne legyen csipős. a kísérletet az koronázta meg, hogy a kért 3in1 instant kávét sűrített (édes) tejjel együtt hozták, ami ihatatlanul édessé tette az amúgy se keserű kávét. Kifakadtam, eljöttem és végül mikor visszaértem Berastagiba akkor ettem szinte pofátlanul drága ( az ország többi részéhez képest), ám felejthetetlenül finom ayam bakar-t.
10. Reggel a kijelentkezéskor volt némi vita, hogy had ne fizessek már azért ami nem működött a szobámban (konnektor) de sikerült megállapodni. aztán a már ismerős opelet út Kabanjahe-be onnan három óra busszal Siantarba majd egy másfél órás trip Parapatba. A trans-Sumatra highway a legkevésbé sem autópálya, időnként a sumbawai katasztrófát idézőek az útviszonyok. Parapatból hajóval a Samosir szigetre, de előtte mg megvettem a buszjegyet három nappal későbbre. A Danau toba tényleg nem kicsi, fél óra volt a hajó út, azonban a kikötőben vártak a szállásomról, ahogy a telefonban ígérték, mikor szabad szoba után érdeklődtem.
11. Délelőtt ahogy elindultam Tomokba elkezdett szemerkélni az eső, így vissza a szállásra. ahogy visszaértem rákezdett úgy igazán, így időtöltésnek maradt a tegnap este talált magyar könyv a hely étterméből. Délre elállt, kisütött a nap és Tomokig a szokásos Hey Mister!-zésen kívül más zavaró körülmény nem volt. Tomokban egymást érik a souvenir árusok a falu látványosságáig egykét régi batak toba ház, valamint a kereszténységet felvevő király és a sikeres német misszionárius sírjáig.
12. Azt reméltem hogy Berastagival magam mögött hagytam a délutáni viharokat, mikor dörög-villámlik és két méterre lehet látni az esőtől, mindez két-három órán át. De tegnap este alighogy visszaértem Tomokból itt is rákezdett és tízig abba se hagyta.
13. Ambarita jóval közelebb van, mint eredetileg gondoltam. És bár az remek hogy Tomokkal ellentétben itt nincsenek turisták, viszont éppen ezért a souvenír árusok tulajdonképpen lerázhatatlanul erőszakosak. A komoly látványosságnak tálalt szikla székek aprók, szinte elvesznek a standok között. Részemről többre számítottam.
14. Délután ittam egy kávét egy aprócska étteremben Ambarita és Tuk Tuk között. Kifejezetten kellemes félórát töltöttem ott, ezért is mentem vissza oda vacsorázni. És az este felülmúlta a várakozásaimat. Remek batak vacsora, nem csípősen ahogy kértem, forró tea és egy érdekes beszélgetés a férjjel a batak szokásokról, vallásról, ami tökéletesen kiegészítette azt amit még délután a felesége mesélt.
15. Még egy délelőtti séta Tuk Tuk-ban, souvenír boltok és nézelődés, aztán vissza a szállásra csomagolni. Délután négy a komp, este kilenc a busz indulás. A kettő között körbe sétáltam Parapatban, nem mintha sokat veszítettem volna ha nem teszem, de a több mint három órát valahogy el kellett tölteni.
16. A busz állomáson kiderült az út nem 12 óra, ahogy eddig mondták, hanem 15. Ha ezt tudom az ötórás buszra veszek jegyet és nem este kilencre. A busz tele, executive ugyan, de nem túl kényelmes. Medanból jön és én vagyok az egyetlen felszálló Parapatban. Természetesen szó az indonéz pop, egy üléssel mögöttem valaki már a padlóra hányt, ebben a szagban utazunk végig, hisz a busz légkondicionált, ergo ablakot nyitni nem lehet, és bár meg állunk vacsorázni, takarítás nincs. a srác egész úton rosszul volt, előttem a gyerekeken minden gond nélkül cserélnek pelenkát, a használtat az ülések közti szemetesbe téve. Aludni esélytelen.
17. Délelőtt 10:35-től újra a déli féltekén és egyre meg is érkezünk Bukittinggibe. Egy kis szerencsétlenkedés az angkot sofőrrel hol is van az hely ahol ki akarok szállni, de végül meg lett. A szállás egyszerű, a tulaj német és rengeteg információval látott el.
Bukittinggi maga nem túl nagy, ahogy késő délután körbe sétáltam, de nem is unalmas. Innen megyek majd a reptérre, Padangot kihagyom, egyrészt mert nem túl érdekes, másrészt mert a 2009-es nagy földrengés miatt a szállás árak az egekben vannak.
18. Bukittinggitől délre vannak a minangkabau falvak, ezeket elérni legegyszerűbben motorral lehet, így reggel béreltem egy Yamahát és a 130 km-es kört ezzel jártam be. Silinduang Bulanig az út keskeny, szép és nem is nagy a forgalom, ahogy hegyre fel és onnan le kanyarog. A faluban két palota van, a Rumah Gudung azonban leégett tavaly egy villám miatt, most építik újjá, az Istana Silinduang Bulan is csak kívülről megnézhető, a belső tereket szinté renoválják.
Félúton Batusangkar és a Danau Singkarak között van Belimbing, ahol több tradiconális ház is megmaradt. ezeket azonban nem annyira egyszerű megtalálni, kétszer mentem rossz irányba, hiába kérdeztem minden kereszteződésnél, hogy akkor most merre.
A tóparti ebéd után pedig irány Padangpanjang és az ottani kulturális központként funkcionáló palota, az Istana Silaung.
19. Mire elértem a Taman Panorámáig (10 perc séta a szállásomtól) öten állítottak meg különböző baromságokkal, így nem örültem hogy a kilátás helyett egy guide kéretlen szövegelését élvezhettem. Udvarias kéréseimre azonban ügyet sem vetett, végül elmenekültem. A kertet elhagyva azonban nem arra mentem, amit ő mondott, hanem amit a szállásom tulaja ajánlott, így egyszer csak megállt előttem és elkezdett magyarázni, hogy szerinte merre akarok menni és most azonnal forduljak meg és menjek vissza vele oda. Mikor rákérdeztem, hogy normálisnak gondolja-e hogy követ és beszél nekem minden kérésem ellenére, még ő nevezett elmebetegnek. Elég durván kellett fogalmaznom, hogy végre magamra hagyjon.
20. Koto Gadang-ig az út meredek volt és tűzött a nap, elég megviselten értem a faluba, de megérte. Aprólékos, könnyű, szinte légies ezüst munkák, hajszál vékony fém fonalból összeállítva, ház, hajó, motor bármi és persze ékszerek. Az egyik műhelyben egy kávé mellett részletesen elmagyarázták és meg is mutatták hogy mit és hogyan csinálnak a helyi ezüstművesek.
A faluból elindulva egy srác megmutatta z ösvényt, nem akartan aszfalton visszagyalogolni Bukittinggibe. Meredeken lefelé, dzsungelen keresztül, de minden gond nélkül, egészen a Taman Panoramaból látott kanyon aljáig. A folyót elérve azonban az ösvény eltűnt és nem volt folytatás, csak visszafele. A kanyon falának megmászására tett több eredménytelen kísérlet - dzsungel, de ösvény nélkül, majd a növényzet eltűnik, de cserébe függőleges fal állta az utamat – után végül a mederben, a folyón számtalanszor átgázolva, egyszer az ágfogó bambusz akadályt megmászva jutottam el a már ismert hídig és vissza a normális útra.
21. Az utolsó este Sumatra-n és a Bukittinggiben, egy séta után vacsora, ahonnan a motort béreltem, egy kellemes kávézó-étteremben, ahol jó a kaja, gyertya van az asztalon és nem drágább mint egy warung ugyanazon az utcán.
22. Kijelentkezés után elmentem megnézni azokat a helyeket, amik eddig kimaradtak a városból, a második világháborús japán alagút rendszer és az egykori holland erőd. Előbbi érdekes, jó hely, utóbbi viszont konkrétan semmi, sőt. Egyetlen értelme volt odamenni, át tudtam sétálni a gyalogos hídon, ami alatt nap mint nap elmentem itt.
23. Nincs szerencsém az utolsó utakkal, Bukittinggiből Padangig alig két óra az út, a shuttle car-ral csak öten utazunk, de itt is hányt valaki. Padang reptere nem túl nagy, átépítés alatt van és itt enni kifejezetten drága, de mit lehet tenni.
A Sriwijaya szintén Boeing 737-t használ, a tervekhez képest 40 perc késéssel indul. Jakarta, busz és végül éjfélre a kosanban.

Baliról visszaérkezve egy hónapig ki sem tettem a lábamat Bandungból, bár voltak tervek erre meg arra, semmiből sem lett semmi. De volt Saratuspersen koncert, születésnapi bulik, egy remek meg egy jelmezes, ahol a testem ott volt, beöltözve, de én nem igazán. A többiek előadásának premierje és egy csomó fotó minderről. Elkezdtem olaszt tanítani és elbúcsúztunk két baráttól akik a Big Brother résztvevői lettek, remélhetőleg minél hosszabb időre. Aztán elmentem Sumatrara és tegnap visszajöttem.
Közben megért két felismerés is, az egyik hosszú távú, hivatásról, munkáról, a másik sokkal személyesebb és megdöbbentőbb.

Motorostúra: Bali, Lombok, Sumbawa


Egy 2007-es 110 cm3 Honda Vario volt a jármű. Adtak hozzá sisakot, rendkívül egyszerűt ám plexi hiányosat. Ez utóbbi esőben, szélben illetve poros, rossz úton nem túl jó. A robogó automata, ami kényelmes, ám nem biztos hogy hosszú távon is jól jártam vele. Az elején minden rendben volt a jószággal, de aztán kezdődtek a bajok még Balin, miszerint az önindító nem feltétlenül akart működni és valamikor az első napokban egyszerűen eltűnt az alapjárat. Azaz ha nincs gáz a motor azonnal leállt. Ez önindító problémával kifejezetten kellemetlen, elvégre piros lámpánál berúgni a motort… Balin tíz esetből kilencben nem volt probléma, Lombokon már csak 50%-os volt a hatásfok, Sumbawan 10-ből egyszer indult. Ott már meg se próbáltam, automatikusan a berúgó kart használtam. Visszaérve Lombokra újra elérte az 50%-ot, ám csalódásomra Balin nem javult tovább. Mondtam a tulajnak a dolgot még a legelején, de nem hitt nekem, mikor visszavittem mondtam újra, de csak legyintett.
21 nap 2360 km.


Alább pedig hű másolata a noteszbe jegyzetteknek.

1. Két angkot helyett taxi, hármunknak majdnem ugyanannyi, mintha tömeg közlekedtünk volna a csomagokkal. Így kényelmesen és időben érkeztünk, hogy aztán hallva a 45 perces késésről elkezdjünk aggódni repülünk-e egyáltalán, vagy a Bromo kitörése miatt törlik a járatot. Végül öt helyett 18:15-kor indulás az Air Asia Boeing 737-sével.

2. Viharos indulás gyönyörű villámokkal és hosszú tenger feletti ereszkedés. Bali reptere közvetlenül a parton van, a kifutópálya 50 méterre sincs a víztől. Az embernek az volt az érzése, ha ki tudna hajolni az ablakon megérinthetné a hajók árbócát.

3. Taxival Kutara és hosszadalmas szálláskeresés után, minden tele van amit ki tudnánk/akarnánk fizetni, egy kosan szerű helyen találtunk szobát, olcsóbbat mint reméltük. Este tízre lett szállásunk de utána még irány a part némi alkohollal, egy CircleK vacsorát beszúrva. Ücsörgés, beszélgetés és egy szép nagy séta a part egy másik pontján tartott pihenővel. Hajnali kettőkor még javában zajlik az élet a főutcán, a klubokból áramlik az üvöltő zene és a rengetek ember. Kuta éjszakai életéből nekem ennyi épp elég is volt.

4. Két ágyas plusz egy matracos szobában vagyunk hárman, Anett, Tanya és én. Tegnap este már látszott, hogy ezzel lehetnek problémák lévén hárman, háromféle életstílust akarunk követni, de reggelre megtaláltuk a megoldást és az egyszem kulcs dugi helyét.
A szállás ad reggelit és motorbérlési lehetőséget, utóbbiról a reggeli után tárgyaltunk. Délután pedig megkaptam a kulcsot a jószághoz, ami el fog vinni egy csomó helyre. Délelőtt mászkáltunk, árusok eladási ajánlatait hárítottuk, ebédre találtunk egy jó helyet, ami a helyi viszonyok között olcsónak számít, azaz számunkra kifizethető. Míg a többiek masszázson voltak én úszni akartam, de a méteres hullámok és az erős szél miatt ez lehetetlen volt, így csak némi pancsolás lett belőle.

5. Olyan 10 körül érkezett Yaaseen, elkísértük kajálni, aztán irány a délelőtt kinézett bár, Ma In Lo é a happy hour italok. Egy nem túl nagy hely és bár vasárnap este van, nem volt egyszerű helyet találni négy embernek, a két dél-afrikai srácnak és a két magyar lánynak. De cserébe még indonéz viszonyok között is nagyon olcsón ittunk, jót, bár az zene miatt a beszélgetés nehézkes volt.



6. Reggeli után Tanyaval motorra fel és irány Ulu Watu meg a Bukit félsziget. Szemerkélő esőben mentünk majdnem végig, ami 50 km/h felett tűszúrás szerű élményt nyújt az ember arcán. A templom gyönyörű helyen, egy húsz méteres sziklafal tetején van, aminek a lábát a tenger mossa Viszont csak körbe járni lehetett, belépni nem. Egy kávé után, immáron napsütésben tovább a félsziget nyugati partja felé, hogy egy strandolás után kelet felé forduljunk. Egy kereszteződésben némi tanakodás után jobbra mentünk az ismeretlenben a luxus szállodák helyett és az út végén egy másik templomot találtunk, a Pura Gunung Payung-t, ami bejárható és egyáltalán nem volt ott rajtunk kívül senki. Élveztük a csendet, a majmok társaságát, de a szentélyként is funkcionáló denevér barlangba végül nem mentünk fel. A lépcsőt elborító denevérszar, a szag és a látván alulról, elég volt. Visszafele meg kipróbáltuk milyen trópusi viharban illetve annak következményeképpen fél méter mély vízben vezetni (cuci motor), párszor utat tévesztettünk, de végül épségben, nem túl későn ám teljesen bőrig ázva értünk vissza Kutaba.

7. Kicsit később indultunk a tervezetnél, ma hárman két motorral, Denpasarba majd onnan Pura Tanah Lot felé. indulás után nem sokkal elveszítettük egymást, más úton mentünk, erre csak akkor jöttem rá miután negyed óra várakozás után sem értek utol. Pár perccel később egy útirány és emiatt sávtévesztés miatt a rendőr állított meg 20 percre, de elfogadta a magyarázatot, a jogosítvány helyett felmutatott lejárt egyetemi diákot és a siránkozást hogy nincs pénzem, nem tudok fizetni bírságot. Végül egy szóbeli figyelmeztetéssel elengedett és a többiekhez képest csak öt perc késéssel értem az sms-ben megbeszélt találkozóhelyre.

8. Denpasar Bali méreteihez képest nagyváros és ellentétben Kutaval inkább indonéz mint európai. A Taman Budaya egy igazi park, ugyanúgy mint a múzeumot körülölelő kert, gyönyörű épületekkel és csenddel. Az utakon a forgalom azonban csak paraszthajszállal jobb, mint az egyébként négyszer akkora Bandungban. A kézműves termékek piaca igazi indonéz pasar, épületben, de az árak összehasonlíthatatlanul jobbal, mint a souvenir standoknál.

9. Pura Tanah Lot egyike Bali legfontosabb templomainak és egyben az egyik legismertebb turista célpont is. Utóbbinak megfelelően rengeteg ember, rengeteg árus, még Ralph Lauren bolt is. Előbbi szerepe szerint a tengernek szentelt templom együttes, gyönyörű helyen, szép épületekkel.

10. Költözés Kutarol Ubudba, az út olyan 60 km, kivéve ha az ember nem veszi észre az úti célját és 15 km-rel északabbra lesz elege és kérdezi meg egy warungban, hogy hol is van. Aztán egy kávé mellett kiderül, hogy majdnem lement a térképről, fordulhat vissza.
Ubudban rengeteg a turista szintén, az árak mint Kutaban de egy rövid pihenő után Melindanal és egy kései ebédet követően sikerült jó áron szállást találni a város (?) másik végén, ahol nem éttermek, hanem warungok vannak, szóval jóval kifizethetőbb számunkra.

11. Egy ostoba hibának köszönhetően az út mellett futó keskeny árokba szaladtam a motorral és a térdemet rendesen odavertem a kerítésként szolgáló falba. Enyhén sántikálva közlekedek, de legalább nem fogom elbízni magam, hogy na én tudok vezetni.

12. Magamtól ébredtem nem sokkal 8 után, Anett hozott kávét, de a tökéletes reggel nem jött össze, mert a beigért meleg víz nem volt. Vagy a vízmelegítő nem jó, vagy még én nem jöttem rá, hogy csiholjak életet bele. 10 körül irány a falu, templomnézés, érdeklődés. Az első alkalommal Ulu Watu felé, mikor levettem a sisakot elhagytam a bal fülemből a pókot, a harmadikat immár. Ma vettem helyette egy öregember arcát. Meg könyvesboltban könyvet.
A szent majom liget egy aprócska dzsungel részlet, templomokkal, rengeteg szürke majommal (makákó) és sokkal több turistával akik rendkívül idegesítőek tudnak lenni.

13. Ebéd és egy röpke pihenő után pedig irány Tampaksiring. A falu északi részén ered egy patak, aminek forrása szent, a patak mentén pedig több száz éves emlékhelyek és egy templom van. Amikor a templomhoz, Gunung Kawihoz értem, elkezdett esni az eső, így elég gyorsan szaladtam le a völgybe megnézni a helyet, majd vissza, hogy aztán egy jó félórát várjak, hogy az eső csendesedjen legalább. Emiatt a forrás kimaradt, de így is rendesen eláztam a hegyről lefelé menet. Persze Ubudban egyáltalán nem esett és csak akkor kezdett rá, mikor elindultunk a közeli templom újhold ceremóniáját megnézni. A szertartás végét csíptük csak el, egész egyszerűen hiába vacsoráztunk gyorsan, az eső miatt nem tudtunk elindulni. Este később wayang kulit előadás volt a templomnál, de mivel az majd 6 óra hosszú, egy idő után elfáradtam, hogy nem értem a balinéz szöveget és visszajöttem aludni.

14. Esőmentes motorozás volt ma, a tegnapi szerpentines kis úton Pejengbe, ahol a három templom közül megnéztünk egyet. Azt hittem elsőre fel fogok ismerni egy Siva lingamot, de keresni kellett. Bantengben megnéztük az Elefánt-barlangot, ami persze szintén templom, ráadásul én kicsit többre számítottam a híre alapján, de a környezete tényleg remek. Ebéd után irány Sukawati és a pasar seni, ahol némi alkudozás után persze, tényleg olcsók a dolgok. Eredetileg nem terveztem batik sarung bali beszerzését, de végül lett. Kicsit sietve jöttünk visszafele, nem akarván elázni ma is, ami sikerült is, de hiába láttuk hogy lesz kakasviadal, az ott lévő tömeg miatt nem tudtuk megnézni, a kakasok a nézők, fogadók takarásában voltak.

15. A sarkon lévő templom, ahol tegnap este a wayang kulit előadás volt, ma ünnepli a születésnapját. Minden balinéz évben (210 nap) egyszer, a templom szentelés napján egész éjszakás ceremónia van, amit napokig tartó előkészület előz meg. Most ráadásul új hold volt tegnap, ami szintén ünneplést jelent, így dupla annyi dolog történik. A születésnapon este a templomból kijönnek az istenek és egy-egy jelenetet, legendát adnak elő a ceremónia részeként, majd különböző táncok (topeng pl) következnek. Az előadás reggelig tart, persze balinéz nyelven és annyira sok ember nézi, hogy kivetítő és komoly hangosítás is van. Persze lehet hogy ez csak erre a helyre igaz, mivel ez Ubud legfontosabb temploma.

16. Reggel esett, vártunk, hogy el tudjunk indulni, de megérte, így eső menetes napunk volt. Egy csendes és jó minőségű úton mentünk felfelé Pura Besaki-hoz. A templomkomplexum hatalmas, a guide-ok erőszakosak, a Gunung Agung felhőbe burkolózott, de megérte.
Este megérkezett Yaaseen, a közös vacsora után pedig Tanyaval elmentünk sétálni és végül harmad áron mentünk be kecak táncot nézni, ami jó volt, de nagyon turista előadás.

17.A mai túráról tudtuk, hogy hosszú lesz, de azt nem hogy ennyire kemény. Ubudból kiérve rossz irányba fordultunk, így nem azon az úton mentünk, amit eredetileg terveztünk, de sebaj gondoltunk, megtudtuk hogy tudunk eljutni a Danau Bratanhoz , kicsit hosszabb lesz. Baturig nem is volt gond, jó úton, jó tempóban mentünk fel a hegyekbe. Baturban egy kávészünet, csodálatos kilátás a tóra és a hegyekre, majd onnantól vezetés felhőben, ami esőt és ködöt jelent. Többszöri megállás, forró teák és kesztyű vétel után csuromvizesen elegem lett, és vettem száraz nadrágot, meg hosszú motoros ponchót. Viszont az idő elment, későn értünk az útelágazáshoz, ahol a tó felé fordulhattunk. De mivel azt mondták, hogy csak 10 km, hát hajrá. Borzalmas úton, meredek lejtőkön és emelkedőkön, szerpentinen, tízzel. Vezetési magasiskola a javából, hiszen az eső és köd még mindig velünk volt. Amikor elértük a jó utat, beelegeltünk és visszafordultunk Ubud felé, 5 után, a tó nélkül. Volt még egy kb 15 km-es kitérőnk, de végül megérkeztünk. Én egyetlen percét se bántam az útnak, noha szar idő volt és rossz út, gyönyörű és főképpen turista mentes falvakon keresztül mentünk.

18. Magyar este a masakan Padang warungban. Melinda Ubudból, Erika Singaraja-ból és Andi aki csak úgy utazik Dél-Kelet Ázsiában egy hátizsákkal.

19. Úgy tűnt ma nem lesz semmi extra, délelőtt piac Ubudban, vettem késeket, délután pedig Kuta és a tengerpart, mivel Anett és Tanya ma visszaköltöznek oda. Majd egy órával később indultam és még megálltam Canurban ezüstműveseket nézni, de így is egy órával hamarabb értem oda, mint ők. Egy nem túl nagy baleste, egy kocsi ráhúzott a motorra, ők eldőltek, rendőr, kórház. Szerencsére csak horzsolások meg megütötték magukat, de a sokk az nagy. Mindkettő szinte bénult volt még Kutában is. Tanya holnap megy haza, Anett is gondolkozik a visszaút előrehozatalán.
Így viszont én már sötétben indultam vissza Ubudba, amivel egyetlen baj volt csak. Szokás szerint viseltem a napszemüveget, de úgy nem láttam szinte semmit. Ha viszont nincs szemüveg, jön a por és a könnyitől sáros lé miatt nem lát semmit. Odafele, alig valamivel több mint egy óra volt az út, visszafele majdnem kettő.

20. Reggel még elmentem postára, a vett késeket nem lehet kézipoggyászban a gépre vinni, bármennyire is laza a biztonsági ellenőrzés. Így azok helyes csomagban előbb érnek Bandungba, mint én.
Padangbai-ig az út könnyű volt, a komp érkezésem után negyed órával indult. Négy óra a hajón, az elején kicsit szelesen-hullámzósan de utána simán.

21. Lombok nyugati kikötője, Lembar elég lepukkant és szegényes, főleg ha összehasonlítom a kiindulási ponttal. De az út Mataramig jó, a forgalom nem túl nagy. Mataram maga négy vagy több falu, amit együtt városnak hívnak, a főutcája rosszabb környezetet sejtett, mint a Buah Batu. De vannak warungok, amik hiányoztak Baliról és olcsóbb. Egy kis kevergés után lett szálásom is, bár az első éjszakát átmeneti szobában, matracon töltöm.





22. Első pillantásra minden jobbnak tűnt, mint Balin. Ám a szállásomon érkezésemkor azt mondták, este hétre lesz szoba. Hétkor, hogy másnap reggel. Ma reggel, hogy talán ma vagy holnap. A turista információt úgy eldugták, hogy ember legyen a talpán aki megtalálja indonéz nyelvtudás nélkül, de még azzal sem volt egyszerű. A Pura Mura-nal a belépő adomány és a srác mesélt sokat. Aztán a végén közölte, hogy akkor 40 ezer. Végül csak ötöt adtam neki, de az eljárás rendkívül inkorrekt volt. A vizipalotát övező kertbe is csak pénzért lehet belépni, annak ellenére hogy közpark.

23. Pura Lingsar azonban az ellentéte volt a korábbiaknak, ingyenes belépés, csendes hely, helyiek élvezik a templomkertet és olcsó warung a parkolóban. Sesaotig az út továbbra is jó volt, némi esővel fűszerezve az élményt persze. A szent folyó színe valószínűtlenül kék, a környezet csendes. Innen egy laza félóra volt Gunung Pengsang-ig, ami nevével ellentétben csak 300m magas, és az ott lévő templomig, meg makákókig. A hely tökéletes ellentéte Ubud szent majom erdejének, én voltam az egyetlen látogató. A majmok nyugodtak, de templom nem annyira elegáns.

24.Visszaérve Mataramba remek hír fogadott a szálláson, van normál szobám, sőt a cuccaimat már át is vitték. Este pedig egy séta után vacsora egy egyszerű és olcsó warungban, ahol a tulaj többszörös versenynyertes chef, aki elegáns szállodák komoly éttermeiben dolgozott évekig Balin. Majd megunta, hazajött Mataramba a családhoz és nyitott egy warungot, ahol tényleg remek a kaja.

25. Mataram és Penang között az út hegyek között megy és Pusuk Pass magasságában tényleg majmok rohangálnak mindenfele, ahogy a térkép hátoldala ígérte. Penangtól Bayanig többé-kevésbé a tengerparton, közepes néhol rossz minőségű aszfalton. Bayan Beleq egy aprócska falu, tradicionálisnak mondott, de semmi különleges, a régi mecset azonban érdekes, kár hogy belépni nem lehet. Sendang a kapu a Gunung Rinjani-hoz, innen lehet indulni hegyet mászni, én azonban csak a vízesést néztem meg, ami jóval közelebb van. Nincs három napom túrázni. Visszafele Penangnál a tengerpart felé jöttem, ami messze felülmúlja az északi partot. Az út új, néhol még a felfestés is hiányzik, a táj gyönyörű. Egy rövid séta Lombok első számú turista célpontjában, Sengiggiben (ha a Gili szigeteket nem számítjuk). Elképesztően olcsó (tenyészett) igazgyöngy és egy helyes, apró hindu templom a tengerparton.

26. Kényelmes ébredés és indulás után délre kézműves és tradicionális falvak valamint a tengerpart felé. Praya előtt nem sokkal kell lekanyarodni a főútról Sukarara felé, ahol kézzel szőtt textileket készítenek és árulnak. A rövid bekötőút borzalmas volt, a falu kicsi, a különböző textilek: ikat, songket, sima illetve selyem batik sarungok, gyönyörűek ám méregdrágák. Prayatól délre az út elmegy két tradicionális sasak falu mellett, ahol megvannak az és használatban is vannak az eredeti sasak házak (bale tani). Rambitan kisebb, kevésbé kommercializált, ám a guideok erőszakosabbak. Sade nagyobb, könnyebben lehet bemenni, de minden ház egyben souvenir bolt is. Prayatól Kutaig nagyon jó az út, valószínűleg az újszülött reptér miatt, ám Kuta szerencsére még nem olyan, mint a névrokona Balin. Szinte üres volt a tengerpart, az álmos kis falu melett, de persze amint odaértem megtaláltak a mozgó árusok. Többen óvtak Kutatól, hogy a helyiek veszélyesek, megtámadják és kirabolják, vagy legalábbis megpróbálják a turistákat. Én egy kávé mellett az árusok hessegetve, részletesen elmagyaráztam többször is, hogy miért nincs pénzem, így a warungból eljőve békén hagytak és sem engem, sem a cuccaimat meg se közelítették. A part és az öböl nagyon szép, szinte érintetlen, a víz tiszta. Kár hogy max pár évig marad még ilyen, amíg fel nem épülnek a szállodák és együtt egész Lombokkal nem válik a Bali 2-vé.

27. Visszafele elkapott az eső és volt egy vicces jelenet egy kereszteződésben. Piros lámpa, megálltam elsőként. Nem egészen fél perccel később mögém érkezett egy autó és helyi (indonéz) szokás szerint rámdudált miért nem megyek már. Hátra se nézve felmutattam, hogy nézd piros a lámpa. Aztán a visszapillantó türkből láttam, hogy rendőröket oktatok kreszre.

28.Volt egy este amikor elgondolkoztam menjek-e Tetebatuba vagy sem. Hallgatnom kellett volna magamra, hogy ne. Persze tapasztalatnak nem volt rossz, de élménynek sem volt jó. Mataramtól Pakmotongig, majd Kotaraja-ig jó volt az út, utána azonban katasztrofális, mint tegnap Sukarara felé, csak most nem két hanem 15 km-en keresztül. Merthogy Tetebatutól a nemzeti parkig sem jobb, sőt. Egy ízben elmenetem a rizsföldek közé, mert ott jobban lehetett haladni, értsd nem öttel, hanem tízzel. Tetebatu egy kis falu mindennemű jellegzetesség nélkül, de legalább a kávé jó volt. A nemzeti park bejáratánál a belépő (20 ezer) még jött volna a parkolás és a kötelező guide, összesen százért, úgyhogy köszöntem és visszafordultam. A kézműves falvaknak mondott Kotaraja. Loyok és Rungkang szinte észrevehetetlenek, a bambusz, fém és anyag tárgyak jellegtelenek. Visszafele jövet bementem a Pasar Bertaisra, Lombok legjobbnak mondott piacára, de az is csalódás volt. Az elképesztően pofátlan kolduláról és pénztarhálásról nem is beszélve. Ez az út az ördögé.

29. Könnyű és gyors utam volt Labuhan Lombokig, a mi a sziget keleti kikötője. A reggel fél nyolcas indulásnak köszönhetően forgalom sem volt Mataram környékén, én meg el akartam érni a 10 órás kompot. Tíz előtt nem sokkal a kikötőben is voltam, meglepetés hogy a jegy olcsóbb, mint amit a Lonely Planet írt (általában több minden). Rengeteg ember és jármű, komp azonban sehol. Végül 11 körül indultunk el, rögtön három hajóval. Az út felénél sem jártunk, mikor tolongás támadt a korlátnál és kiabálás, hogy: orang! orang!, azaz ember a vízben. A hajó megállt, megfordult, köröztünk egy szűk helyen legalább fél órát, aztán irány tovább. Számomra nem derült ki, mi történt végül: 1 van ember a vízben, de már halott 2 a hajó nem találta meg az embert 3 vaklárma az egész. Így azonban kettőre sikerült kikötnünk Poto Tanoban.





30. Poto Tano egy falu, a kikötő sivár és a főútig olyan szél volt, hogy azt hittem lefúj az útról. Aztán megérkezett az eső, a szél csendesedett és lehetett haladni. Mikor az eső is elállt, kifejezetten jól, az út nem tökéletes de nem is rossz. A semmi közepén halad, időnként tengerparton, időnként dombok között, falvak is csak elvétve.

31. Délelőtt egy séta Sumbawa Besarban, a város nevével ellentétben nem nagy, csak a legnagyobb a szigeten. Az egykori szultáni palota teljes egészében fából készült és normál esetben múzeumként szolgál, most azonban üres, a tárlók egy másik kis épületben vannak összezsúfolva. Az utcán sétálva a hello mister!-zés felülmúl eddig mindent és inkább bántó mint kedves. A huszadik után pedig kifejezetten zavaró és még csak 100 méter tett meg az ember.

32. A warnetben találkoztam egy emberrel, aki felajánlotta hogy elvisz egy pár helyre Besar környékén és mivel normális térkép egyszerűen nincs, belementem a dologba de szigorúan ragaszkodva a saját motoromhoz és nem utasként. Utóbbi jól is jött később, mert bár tényleg tök jó helyekre vitt el, apró falvak, házak, ebben a fickóban is élt a gondolat, hogy a bulé nő egyet jelenet az ingyen szexxel, csak kérni kell. Mikor elkezdett finoman utalgatni erre, köszöntem a kirándulást, visszaültem a motorra és irány a szállás.

33. A Sumbawat nyugatról keletre keresztül szelő út az egyetlen, amit a LP normálisnak mert nevezni. Poto Tano-tól Sumbawa Besarig nem is volt vele gond, de onnan tovább keletre.. Háromféle minőség váltakozott 1 ahol remekül lehet menni, 2 30-40 között kátyukat kerülgetve, nem nagyon gáz, de semmiképpen sem jó és 3 max tízzel, mert út az nincs, csak kátyúk meg némi ráutaló jelek az egykor volt aszfaltra. A három típus között valószínűleg 2-2, max 3-3 esős évszak a különbség és bármelyik típus lehet bárhol, tengerparton, szerpentinen, sík terepen. Sajnos az út legalább felét, ha nem két harmadát a két rosszabb fajta tette ki, így Sumbawa Besartól Dompuig majd 8 óra az út. Súlyosbító körülményként az utolsó két órában szakadt az eső, így kipróbálhattam milyen szerpentinen, sárban, kátyúból kátyúba menni trópusi viharban.

34. Dompu elsőre is sokkal kellemesebb hely, mint Sumbawa Besar. A vacsorám pedig Indonézia eddig legjobb ayam gorengje volt, igaz nem is volt olcsó.

35. Tegnap este kikérdeztem a szállásom dolgozóit meg más lakóit, hova hogyan jutok el, így már csak egy benzinkutat kellett találni reggel. Ez utóbbiból kettő is van Dompuban és mindkettőnél azt mondták: habis, azaz kifogyott. A másodiknál kifakadtam hogy akkor mégis hogy lehet benzinhez jutni, mivel a következő kút legalább hatvan km-re van, mire megszántak és kiderült, hogy dehogyi is nincs benzin, egy motort még simán tele lehet tankolni. Utána irány Sila, majd némi kérdezősködés hogy lehet Donggo-ba eljutni és egy meglepően jó út odafele a tengerparton majd fel a hegyek közé, ahol a donggo emberek falvai vannak. Ránézésre nincs semmi különbség Sumbawa egyéb apró falvaihoz képest, de az utóbbi évek olykor halálesettel végződő összetűzései a helyiek és a rendőrség között mást sejtetnek.

36. Kettő körülre értem vissza Dompuba, ugyhogy egy pihenő után irány dél, Ranggo a textil falu és Pantai Lakey a világhírű surf beach. Előbbi nem különösebben érdekes, a helyi ikatokat nem tudtam megnézni. A part maga szép, de az ég világon semmi nincs ott, még warungok is csak elvétve. Kíváncsi lennék mit tudnak kezdeni az idejövő szörfösökkel.

37. Újabb majd nyolc óra Dompu és Sumbawa Besar között egy tengerparti kávészünettel és a felejthetetlenül rossz ötven km-re szakasszal. A városban pedig szállás ás vacsora ugyanott.

38. Sumbawan lehetetlen úgy vezetni, hogy ne legyen eső. Öt perccel az indulás után kezdett el szakadni, abenzinkútig sem jutottam el. Utána még kétszer kezdett rá és állt el, az úton két helyen is fél méter mély átfolyás keletkezett. Volt megint cuci motor , mint az első vezetős napon Kutaba visszafele.

39. Labuhan Lombok az a kikötő, ahol az ember vár. Amikor indultam egy órát vártunk, hogy jöjjön egy hajó. Most, mikor érkeztem, negyven percet lebegtünk a vízen, mert mindkét dokkban állt komp és a kikötő előtt, utánunk még kettő másik.

40. Mataram előtt olyan 30 km-rel, elkezdett veszettül fújni a szél, néha szemből, néha oldalról, de lehetett menni. Aztán a város előtt három km-rel utolértem egy kocsi és motor sort ami pont akkor hirtelen fékezett. Hatvanról nullára sikerült megállni, anélkül hogy túl közel (kevesebb mint fél méter) kerültem volna bárkihez. És mikor ez a gondolat átfutott az agyamon, a mögöttem jövő motor nem teljesítette ugyanezt, belémjött. Én eldőltem, a srác továbbhajtott. Mások viszont megálltak, segítettek felállítani a Vario-t meg félre tolni, kérdezték rendben vagyok-e, megnézték a motort lett-e valami baja. De se a jószág nem sérült, csak a jobb oldali tükör fordult el, se én hála a farmernek meg a dzsekinek.

41. Ugyanaz a szállás, szerencsére, és ugyanaz a kör Mataramban. Bolt, egy rövid séta, aztán vacsora valahol. Ma este egy családi vállalkozás warunghoz volt szerencsém, ahol a férj sasak, ő készíti a lomboki ételeket, a feleség szunda, ő főzi a szunda kajákat, a fiúk pedig felel az italokért, frissen facsart juice, illetve a tiszta edényekért.

42. Erős szél és komoly hullámok fogadtak Bangsalban, meg a hír hogy Gili Meno-ra csak délután megy hajó, visszajönni meg csak másnap lehetne. Így irány Gili Air, Lombokhoz a legközelebb eső sziget. A beszállás nehézségei után maga az út már meglepően sima volt a hullámok méreteihez képest. A szigeten pedig, alighogy elindultam körbesétálni találkoztam egy helyi sráccal, beszélgetni kezdtünk, meghívott egy méregdrága friss narancslére. Éreztem, hogy van valami hátsó szándéka, de a szex kérdése nagyon hamar ki lett zárva, miután az interkulturális párkapcsolat nehézségeiről beszélt közte és az olasz barátnője között. Aztán úszás kiderült, hogy a srác masszőr tanonc és gyakorolni akar, meg erről egy igazolást. Nem láttam Gili Menon a teknős óvodát de cserébe ingyen masszázst kaptam Air-en. Aztán az utolsó hajóval, délután három, vissza Lombokra. Odafele a hegyek közt, Pusuk Pass-nál mentem, visszafele ismét a tengerparton Sengiggi felé.

43. Elfelejtettem beállítani a telefonomat, így kicsit késve ébredtem és sietős volt a reggel. Azonban annak ellenére, hogy másfél óránként jár a komp, megint jól jött ki a dolog, indulás előtt fél órával vettem meg a jegyet. A kompok kényelme és kinézete széles tartományban mozog, ezen az úton egy első osztályú hajó jutott, kényelmes, elegáns. De persze a légkondit itt se tudják normálisan kezelni, így a négy órás út nagy részét a tatfedélzet árnyékos részén töltöttem, nézve a távolodó Lombokot.
Padangbai-ból Kutaig a tengerparton, majd Denpasrtól a gyorsforgalmin. Előbbi még építés, kiegészítés alatt van, de így is két órával a kikötés után már a szállásomon voltam.

44. A délelőtti sétám alatt egy hostess lány a kezembe nyomott egy VIP pass-, hogy ma este ráadásul lady night van, azaz ingyen ital 10 s éjfél között. Ha már.. gondoltam este a bárban, ahol első alkalommal voltunk a többiekkel, szóval irány Kuta egyik legnagyobb klubja a Skygarden. Három szint, üvöltő zene, borzalmasan öltözött nők, akik egyébként sem lehetnek büszkék a testükre, és lazázó szörfös srácok, valamint életem eddigi legrosszabb Long Island-je. A szállás felé menet aztán belebotlottam egy ceremónia próbájába, balinéz gamelán, mesélő és a koreográfiát összerakó táncosok. Messze jobb volt, mint a klub.

45. Felébredtem korán, pedig nem akartam, mindegy irány Denpasr, a nagy piac, ahol a kitalált apró ajándékokat be lehet szerezni. Onnan pedig Sanur, ami Kuta ellentée, ahol viszonylag drágán, csendben, főleg nyugdíjasok nyaralnak. Visszafele jövet a zsaruk minden motort ellenőriztek egy ponton, de megint sikerült fizetés nélkül megúsznom ráadásul jóval könnyebben és gyorsabban, mint első alkalommal.

46. Kutanak és a zavaróan sok turistának egy előnye azért van, meglepően sok idegen nyelvű antikvár könyvstand van, ahol olcsón lehet angol, német, de akár egy-két magyar nyelvű könyvet is venni. A nagy része persze papírpocsékolás, de persze találtam jót is. Ami függőségemet ismerve azt is jelenti, hogy vettem is.

47. Ma reggel visszavittem a motort és elhoztam a tisztítóból a vezetéshez használt fehér dzsekit. Utóbbi mikor Kutara értem majdnem fekete volt. Aztán séta Legianba, ebédre pizza, ha már itt ilyet is lehet. Vissza is vágytam magam azonnal Olaszországba, az lesz a következő külföldi út, ez már biztos. Este egy búcsúpohár a Ma In Lo-ban, holnap check out a szálláson és chek in a reptéren.

48. Két óra a tengerparton, úszás, homokon fetrengés, olvasás. Majd a Hard Rock Café, ahol több mint tíz éve voltam először és eddig utoljára, akkor Párizsban. Változatlanul remek zenék mennek, a dekoráció hasonló, a kávé kiváló.

49. A reptérre ojekkel mentem, amit a szállásom szervezett, jó áron. Egy kávé, automata check in, aztán a meglepetés, itt komolyan veszik a biztonségi ellenőrzést és kiszúrták a bicskát. Na meg az oleh-olehként vitt apró tasakokba porciózott fehér homokot. Némi kommunikációs nehézség után utóbbit kizártuk a veszélyforrások közül, előbbiről meg kiderült hogy kerül Bandungba, anélkül hogy fizetnem kéne érte, vagy feladni a csomagot szintén súlyos pénzekért. Végül kaptam igazolás, Bandungban pedig a papírért cserébe a kést.

Nem sok minden történt januárban, vagy legalábbis nagyon hétköznapinak tűnt visszatérve Sulawaseiről mindaz ami itt fogadott Bandungban. A szokásos nehézkes információ szerzés a vizsgákról és az egyéb egyetemi hírekről. Angol tanítás Cianjurban egy délután. Többször tervezet és elhalasztott út Jakartába, ami végül a magánnyugdíj mizériának köszönhetően halaszthatatlan lett, és aminek során meg kellett tapasztalnom hogy a magyar nagykövetségen az indonéz és magyar bürokrácia legrosszabb vonásai egyesülnek, a város maga pedig nagy, büdös és koszos, de némi odafigyeléssel és pénzráfordítással remek lehetne. Volt ezen kívül smores sütés a campuson mexikói gitárzenével Sean hozzávalóival és Daniel játékával, hétfő esti sörözés-vodkázás a kosanban, indiai vacsora köszönhetően Yaaseennak.
Holnap Jakarta megint, péntekes vizsga, délután fotózás. Szombaton pedig irány Bali.

Ayo Sulawesi!




19 nap Sulawesin, vagy a régi nevén Celebesen. December 15-én indulás Bandungból, három nap Makassarban: Pantai Losari, a központ, Benteng Somba Opu és egy rövid út Bantimurungba. Vasárnap-hétfő (dec 19-20) Pantai Bira, 21-től 26-ig Tana Toraja. 26-án vasárnap újra a buszon, majd keddtől szombatig (dec 28- jan 1) Poya Lisa. Végül január negyedikén, kedden Gorontaloból vissza Bandungba. Az alábbiak, az út folyamán készült jegyzetek, időrendben.


1. Taknyosan, torokfájással történik az indulás egyáltalán nem örülve, hogy a busz a légkondicionált. Délután négy órás indulás, hogy a kilenc órás gépet elérjem. Mindenki mondja a busztársaságnál, hogy ne aggódjak, simán menni fog. Jelenleg hét óra van, 30 km-re Jakartától az autópályán, a dugó közepén. Hogy az autópálya vége és a reptér között mi van, elképzelni sem merem. Per pillanat úgy néz ki ugrott az 1,2 millió rúpia a repjegyre és az utazás Sulawesire.

2. Nagy rohanás és idegeskedés, de csak ideértem a reptérre az utolsó pillanatban. Még egy cigi is belefért miután a személyzet megsúgta, hol lehet stikában dohányozni a mosdók mellett. Aztán meg ücsörgés a kapunál, mert az indulás késik másfél órát.

3. Makassar reptere meglepően nagy és modern, az általam látottak közül a brüsszelire hasonlít a legjobban. Jakarta nemzetközi terminálja, ahonnan a Merpati indult, persze nagyobb, de ehhez képest réginek hat.
A srácok azonban elém jöttek a reptérre tényleg, minden késés ellenére az éjszaka közepén és elfuvaroztak egy kostba, ahol egy indonéz lány megosztotta velem a szobáját. Pár órányi alvás után pedig az egész napját is. Ez egyrészről nagyon kedves, másrészről viszont kifejezetten zavaró az aggódásuk, mintha életképtelen lennék. Egy rövid séta a campusukon és némi angol tanítás után tengerpart és naplemente nézés. Utazás hosszasan angkottal, bocsánat pete-petével, ahogy itt hívják ugyanazt a járművet.
Első benyomás Makassarról: nagy, de kisváros jellege van. És még nagyobb szenzáció a bulé. Több a jilbab és divat a katonai rohamsisak szerű műanyag játékszer sisakként való használata motoron.

4. Makassar – van kínai negyed és hatalmas kikötő, a pete-pete soförők ugyanolyan hülyék mint Bandungban a kollégáik, az erőd kicsi és nagyon holland, vele szemben a pici tengerpart szakasz felülmúlja a tradicionális kikötőt, ahova amúgy nem is mentem volna, a ha becakos nem kezdi el önmagával alkudozva ajánlgatni a helyet. Van viszont igazi bevásárló utca szuvenír boltokkal és ékszerüzletekkel.

5. Egy elfogadott meghívásnak köszönhetően megtört a jég: utasként motoron, kilométereken keresztül, hogy végül Gowaban egy árvaházban kössek ki, ahol először megijednek tőlem, majd körberajonganak, én meg beszélhetek arról, hogy miért fontos tanulni. Este pedig egy konyhafilozófia típusú beszélgetés a bangladesi sráccal, akinek a szállást köszönhetem, ami elől az indonézek elmenekülnek és aminek a végén kiderül, este 11 Makassarban alvásidő már.

6. Piros pete-pete, majd a kék D, amin két fiatal srác segít a kissé tanácstalan turistának, hiszen a Lonely Planet tévedett, úgy nem lehet eljutni Bantimurungba, ahogy írta. Szóval irány a buszterminál, a srácok fizetnek helyettem a pete-petén, és elvisznek a másikig, ami egy átszállással elvisz, ahova menni akarok és még azt is megmondják mennyibe fog kerülni az út, nehogy lehúzzon a sofőr. És mikor megkínálom őket cigivel köszönet gyanánt, alig akarják elfogadni.

7. A terminál fele a pete-pete átment egy piacon, ami holland stílusú pici összeépült házak sorozata egy nagy körben, de mégis hagyományos indonéz piac a maga koszos és kaotikus módján.

8. Először dühített fel a Hello Mister!-zés Indonéziában, de Makassar nagyon más, mint Bandung. Sokkal kevesebb a turista, így aztán jóval nagyobb szenzáció is. De az azért talán tényleg túlzás, hogy a dugóban a pete-pete mellett álló autó utasa a kocsiból kihajolva üti az ablakot a fejem mellett, hogy: Hey Mister, where are you?!
De visszaérve a kosanba egy kávé és egy fél óra nyugi után minden rendben és a délelőtti vízesés nézés után irány a város egy tradicionális része, persze motorral. Ami fura volt, hogy az út oda kb negyven perc, vissza egy óra és ott voltunk kb húsz percet.

9. A szállást Makassraban úgy szereztem, hogy megkértem a helyi Darmasiswákat, hogy segítsenek. Ők pedig egy indonéz ismerősük kosanjába vittek és ott laktam, aludtam négy napig. A kosanban csak lányok laknak, többnyire ketten egy szobában, van egy sötét de nagy konyha, egy kicsi mandi és egy folyosó ami közösségi térként is funkcionál. Bútorok nem nagyon vannak, ágy helyett egy feltekerhető matrac van. Alapvetően elég koszos a hely, mint a lakásbelsők általában. A látszat kedvéért a földre potyogott kaját felseprik, de más nincs. Van viszont cseléd aki reggelente érkezik, elmosogat, kimossa a ruhákat. A kosan valószínűleg az olcsók közé tartozik, két-háromszáz ezer rúpia lehet havonta, mivel mikor mondtam az én kosanom árát, szörnyülködtek, milyen drága. A kost az egyetemüktől nem messze egy gangban van, szemben egy aprócska temetővel, ahol teljes természetességgel szárítják a ruhákat.

10. Makassartól Pantai Biráig kijanggal jöttem, így az 5 órás út nagy részét félig a kéziféken ülve, tőlem jobbra a harákoló-köpködő sofőrrel, tőlem balra egy terhes lánnyal, töltöttem. Utóbbi lehányta a hátizsákomat, ami a lábaink előtt volt az első óra magasságában. Az út azonban nagyon érdekes, keresztül kis falvakon, rizsföldek mentén, majd a tengerparton. Az út minősége és forgalom indonéz, azaz időnként elértük a 80 km/h –s sebessége, de ez általában nem tartott sokáig. 200 km öt óra alatt.

11. Egészségügyi helyzetjelentés. A Bandungból magammal hozott megfázás, köszöni megvan. Fújom az orrom állandóan, Makassarban három nappal ezelőtt elkezdtem köhögni is. Valószínűleg sem az elázás, sem a motorozás nem tett jót neki. Plusz két nappal ezelőtt sikerült valahogy meghúzódnia a bal csípőmnek, egyes mozdulatoknál belenyilall a fájdalom. Lehet nem is húzódás, hanem valamelyik ideg csípődött be. Óvatosan kell mozogni, ennyi az egész.

12. Pantai Bira, azaz Bira part egy pici üdülő település egy kis félsziget nyugati partján. Maga a félsziget kb három kilométer széles, a keleti oldalán kikötővel, kicsit északabbra a másik stranddal és két apró faluval: Bira és Marumasa. Utóbbi azért érdekes mert itt a mai napig készítenek hagyományos, több száz éves technikával fa hajókat, pinisiket, ami az alapvető közlekedési eszköze a bugisoknak Dél-Sulawesin és Kalimantanon.
Maga Pantai Bira igazi üdülőhely, persze indonéz módra. Rengeteg szálláslehetőség, talán a legfehérebb homokkal megáldott tengerpart, azúrkék vízzel, ami azonban annyira nem tiszta és az elmúlt napok erős szele miatt meglepően hideg is, ahhoz képest, hogy alig párszáz kilométerre van az Egyenlítőtől.
Apropó, Egyenlítő, hát hiába igazi trópusok, ezerrel sütő nap, nincs melegebb, mint otthon júliusban, maximum 35 C van napközben, ami teljesen elviselhető. Vagy már megszoktam.

13. Délután egykor indultam Pantai Birából hogy kilencre biztosan ott legyek Makassarban, a buszinduláshoz. Pete-pete Bulukumbuig, majd kijang, ezúttal sokkal kényelmesebben. A két terminál közti utat eredetileg pete-petével terveztem, de végül ojekkel mentem, látva a dugót, na meg hogy némi alkudozás után majdnem ugyanannyiért vitt el a srác. Egy gyors vacsora aztán a meglepetés. Egyrészt hogy rengeteg ember megy Torajára, egyszerre hét-nyolc busz indult, másrészt hogy mennyi bulé. Ennyit egy helyen nem is tudom mikor láttam együtt utoljára. A busz tényleg rendkívül kényelmes volt, az út maga azonban annyira nem. A falvakban kátyús, két falu között meg vagy most zajlik az útépítés, vagy nem.

14. Rantapao tényleg nem túl nagy, kényelmesen körbesétálható, a turist infoban kedvesek, segítőkészek. Ma volt a heti nagy piac, ahol disznót, buffalot (vízibivalyt) árulnak, holnap lesz egy a híres temetések közül. Mázli. A piacon rengeteg állat és még több ember volt. Utóbbiak jót mulattak mikor az elbámészkodó turista, a lába elé nem figyelve bokáig merült a bivalyszarba. Egy bivaly ára 50-60 millió rúpia körül van, egy albínó állat azonban 100 millió. Összehasonlításképpen az átlag fizetés Indonéziában havonta 1-1,5 millió.

15. Gyorsan, az első helyen lett szállásom és némi őszinte panaszkodás után anyagilag is jól jött ki a dolog. Kellemes szoba, hatalmas fürdőszoba, reggelire mindig ugyanaz, gyümölcslé kávéval vagy teával egy tükörtojás, frissen sült házi kenyér lekvárral. Na persze a kenyér az nem európai kenyér, de eléggé hasonlít ahhoz, amit otthon lehet kapni. Viszont az elmúlt napok tapasztalatai alapján elmondható, hogy Sulawesi drágább, mint Java, mint Bandung. Legyen szó utazásról, szállásról, kajáról plusz 15 %.

16. Reggel hat órás kelés, majd másfél óra várakozás a kijangra, hogy el tudjak menni Batutomongába megnézni egy temetést. Tana Torajan a temetés talán a legfontosabb szertartás az egész életben. Az előkészületek miatt hónapokkal a haláleset és a gyors valódi temetés után van, egy egész napos (akár több napos) rituálé. Tradicionális táncok és zenék, rengeteg ember, disznó és bivaly áldozás.

17. Batutomongából, pontosabban a temetési szertartásról egy után indultam Loko Mata felé, rizsföldek és barlangsírok mentén, hogy a faluvégi kereszteződésben tanácstalanul álljak négy német sráccal együtt, hogyan tovább. Kiderült, ha eredeti úti célomat és a haza utat el akarom érni, vissza kell menni Batutomongáig és onnan dél felé Pana majd Tikala irányában. Tikalába érve kb 15 km gyaloglás volt mögöttem egy kávészünettel és baromira el akartam csípni egy kijangot Rantapaoba. Végül a falu másik végén találkoztam is eggyel, egyedül utaztam, a sofőr elhozott volna a szállásig is, is de kiszálltam előbb buszjegyet venni. Aztán a buszjegy mellé sikerült beszerezni egyet Toraja hagyományos fekete bársony táskáiból is, de sebaj.

18. Kényelmes reggeli kelés, zokni mosás majd elindultam a kakasviadalra amit tegnap mondott egy warung tulajdonosa ahol kávéztam. Aztán a bemo sofőrtől kiderült, hogy ez nagyon nem ott van, ahol eredetileg gondoltam, szóval újratervezés mi legyen ma. Volt rá bőven időm, amíg a bemo elkanyarodott tankolni az 5 km-re lévő benzinkúthoz. Végül a ma reggeli után kapott tippet fogadtam el, irány Sadan, megnézni, hogy készülnek a helyi szövött ruhadarabok. A kijangon mikor kérdezték hova megyek, ezt el is mondtam, mire a házaspár boldogan meghívott az otthonukba, hogy nézzem meg a nagymama, hogy csinálja ezt, milyen egyedi mintákat sző bele a textilbe. Miután eljöttem tőlük és megnéztem a turistáknak szánt helyeket/boltokat, rá kellett jönnöm, hogy bizony szerencsés voltam a házaspárral, mert a nagymama sokkal érdekesebb volt és a férfi az összes kérdésemet s a válaszokat fordította. És ha már ott voltam a környéken, megnéztem egy tradicionális falut, majd kijanggal vissza a terminálhoz és onnan a szállásra részben gyalog, részben becakkal mivel bőrig áztam.

19. Közös vacsora a szálláson lakó többi buléval egy közeli warungban Az idős francia, a szélelbélelt belga lány, egy nagydarab és egy őrült biciklis angol, meg egy harmincas srác szintén Belgiumból.

20. Egy rövid, és kényelmes út kijanggal Londáig, pontosabban a bekötőútig, aztán egy két és fél kilométeres séta az objek wisata, azaz a turista látványosságig. Egy pár igazi, régi togkonan ház és a sziklafalba lévő sírhelyek, amiket tau-tauk őriznek. A tau-tau egy fa szobor, megfestve, felöltöztetve, ahogy az elhunyt kinézett. A szobrokat szintén a sziklafalba süllyesztett kamrákba helyezik el.
Aztán egy hosszú séta a tűző napon rizsföldek és elszórt házak mentén Tilanga-ig, egy temetési szertartás eddig nem hallott része, majd a főúton, egy kijangot elkapva Lemo bekötő útjáig.
Az újabb két kilométeres séta után viszont egy igazi temető barlang, csontokkal, koporsókkal és fontoskodó idegenvezetőkkel, akiket akkor tudtam csak lerázni mikor feltettem a fejlámpát, hogy köszi tényleg nem kell olajlámpa és indonéz szövegelés.
21. Rantapaoban eddig minden este ment a petárdázás és a tűzijáték, de ma értünk el a csúcspontra. Órák óta folyamatosan megy a durrogás és a színes fények. Itt így ünneplik a karácsonyt.

22. Meglepően nehezen keltem fel, de végül sikerült és reggeli után irány Rantapaotól délkeletre. Bemoval elmentem La’bo-ig, onnan séta Palatokke-be, ami nagyon pici, nem túl érdekes és egy esti kakasviadal előkészületei folytak. Gyalog tovább Sullukangba megalítokat nézni, ám kb háromszor annyit gyalogoltam, mint kellett volna, egyrészt mert a megalítok picik és nem észrevehetőek, másrészt meg hiába kérdeztem meg ötször is , senki nem tudta elmondani normálisan, hol is van a hely pontosan. Végül két turista segített. Kete Kesuba jóval könnyebb volt eljutni és bár igazi kiépült turista központ, megérte megnézni azt a pár több száz éves togkonan házat, a temetőt ház formájú sírokkal, a sziklafalat tau-taukkal és régi koporsókkal, rengeteg elszórt csonttal és végül egy barlanggal. Egy kávé és röpke pihenés után bemoval Karasikba immáron jóval nagyobb megalítokat nézni, majd a szállásig hátralévő egy kilométert esőben sétálva.
Annak ellenére volt jó a nap, hogy nagyon meleg volt és hogy az útbaigazítás egyáltalán nem erőssége az indonézeknek.

23. Egy korai és gyors reggeli után várakozás a buszra a szállás előtt, amit fél nyolcra ígértek, de nyolc után valamivel érkezett. Negyed kilenc előtt azonban már az összes utas, velem együtt négy, a buszon volt és indulás. A busz kicsi, öreg, koszos, apró ám kényelmes ülésekkel, ha az ember két helyet foglal el. Az út gyönyörű, magasan legalább ezer méteren megyünk jelenleg és az útviszonyok is meglepően jók ahhoz képest hol vagyunk. Eddig.

24. Rantapao – Palopo 30-40 km, szerpentinen, két megállással, 3 óra. És Palopoban felszállók, bár a busz még így is messze van a zsúfolttól. Palopo és Wotu között síkterepen a tengerpart közelében megy az út. Ez a gyorsasági szakasz, majd négyszáz kilométer 3 óra alatt felszállókkal együtt. Wotu után irány észak, majd’ nyílegyenesen és szerpentinen újra. Van, ahol az eső a fél hegyet és az útpálya 70%-t elmosta. Egy gyors megállás, mert a sofőrnek hugyoznia kell, de belefér az időbe az út mellett, alatt lévő hatalmas vízesés fotózása.
Délután 5, Pendolo, a határ dél és közép Sulawesi között. A régió határon rendőrségi ellenőrzés, igazolványok, busz átvizsgálás, mint egy államhatáron. Tankolás, az épülő benzinkút mellett egy fabodegában hordókból vödörrel merik a benzint, és tölcsérrel juttatják a jármű tankjába. Vacsora egy meglehetősen drága warungban és a felfedezés, hogy igenis utaznak velünk csirkék, 2-3 egy zsákban a busz hátuljára kötözve. Valahol Tentena és Poso között állunk fél órát egy friss útbeszakadás miatt, de éjfélre Poso, ahol egy olcsó szállás előtt tett ki a busz.

25. Pár órányi alvás egy economy kategóriájú szobában aztán indulás tovább Ampana felé a Tounah Inda mikrobuszával. Hosszú és lassú út volt a tengerpart mentén, néhol kókuszpálmákkal szegélyezve, néhol szerpentinen vagy falvakon keresztül. Ampana egy nagy falu, mindennemű érdekesség nélkül. A turista információ dolgozója, egy középkorú nő segített, meghívott vacsorára, meg utána nézett a dolgoknak. Tudom nem rajta múlt de kb csak rossz hírt kaptam tőle. Eredeti terveimnek, miszerint Malenge és onnan Gorontalo a következő hétfő és a kikötőből a reptérre, lőttek. A hajók nem közlekednek. Szóval marad Bomba.

26. Poya Lisa egy cseppnyi sziget Bombával szemben, 8 pici bungalóval, fehér homokos tengerparttal, illetve sziklákkal, valamint egy központi épülettel, ahol a tulaj és családja lakik, meg az étterem résszel. Ampanaból a hajó megállt itt közvetlenül, az út két és fél óra, a hajó iszonyúan hangos. Poya Lisát körbejárni 4 perc, nincs édesvízforrás, rengeteg a szúnyog. A bungalók fából készültek, van bennük egy ágy moszkitóhálóval, a teraszon asztal egy vagy két székkel és más semmi. Elektromos áram generátorról van este hat és kilenc között. Mindent a vizet, a benzint, a kaját Bombából vagy Ampanából kell idehozni. És egy újabb, alapvetően hosszú távon utazó társaság: egy idősödő holland férfi az amerikai feleségével, egy fiatal angol pár és egy német nő.

27. Délelőtt az első kísérlet körbeúszni a szigetet, de a vízből nagyobb, mint gondoltam, csak a fele volt meg. Ebéd után, pedig a sziget saját kis hajójával át Bombába. A falu kifejezetten helyes és az út a denevérbarlanghoz egy mini dzsungel túra volt, ösvénynek alig nevezhető útvonalon, dombra fel, onnan le, fel a másikra, majd vissza ugyanez. Ma este viszont a generátor csődöt mondott, szóval gyertyafényes vacsora lesz, most is gyertyánál írok.

28. Egy esős nap egy 50 x 30 méteres szigeten rengeteg beszélgetés hoz tea és kávé mellett, valamint csendes olvasást, írást, utazástervezést. Valamint a mosás elmaradását.

29. Négy nap ezen a pici szigeten, amit körbeúszni 40 perc, ha nem túl nagy a hullámzás a nyugati oldalon, kellemes társaság, a helyiek kedvesek, segítőkészek. Szerveztek szilveszteri bulit is, tűzrakással a tengerparton, zenével, sörrel. Nagyon jó volt ez a pár nap, úszás, olvasás, beszélgetés, remek halételek. Heavy chill out , ahogy reméltem.

30. Ulfa, a kikötőben lévő turista információ dolgozója. Mikor hétfőn délután odamentem infót szerezni a hajókról, nagyon kedves és segítőkész volt, elmentünk együtt a másik kikötőbe biztos válaszért, meghívott vacsorára, ajánlott alternatívát eredeti terveimhez képest. Kedd reggel már egy kicsit fura volt, főleg mikor a pénz és a komp jegy Gorontaloba szóba került, de még mindig kedves. Aztán kiderültek egyéb infók, mástól és mikor rákérdeztem, megsértődött, de a kompjegyemet biztosra ígérte és azt is hogy a kikötőben fog várni szombaton. Aztán péntek este kaptam a hírt, hogy elment Paluba, jegyem nincs, a pénzem nála van. Poya Lisa azonban segített, a pénzt visszakaptam és az Oasis hotel információs mindenese is friss hírekkel várt a kikötőben.

31. Ampana és a Losman Iarama újra, ugyanaz a szoba, mint pár nappal ezelőtt. Január 1, az amúgy is inkább falu, mint város, ma tejesen halott. A piac negyed gőzzel üzemel, a boltok 70%-a zárva van. Enni valahol vagy legalább valami ehetőt szerezni lehetetlen, csak a fodrász, a pulsa feltöltő és a motor szerviz van nyitva.
Délután egy masszás Sulawesi módra és ingyen, csak mert egy beszélgetés alatt szóba került, hogy legyen valami jó is ebben a fülledt meleg napon.

32. Reggel Ampanaból Batu-ba bemoval, 16-an utaztunk, szólt a zene is természetesen. Borzalmas minőségű út, három órán keresztül . egy alkalommal a tetőre kötözött csomagok egyike elszabadult, megállás, visszatolatás, újra felkötözés. Batuból Pagimanaba újabb három óra egy közel 50 éves mikrobusszal. Egyszerű ebéd egy kis warungban a kikötőben meglepően olcsó. Majd egy rövid séta Pagimanaban, ami kisváros, negyed akkora sincs, mint Ampana, de az utóbbival ellentétben él.

33. Hajókról a Tomini öbölben. Az eredeti tervem az volt, hogy Ampanaból Pulau Malenegere megyek a helyi kompok egyikével, majd a következő hétfőn a szigetről Gorontaloba a Puspitával. Ampanaba érkezve azonban kiderült, hogy a három helyi komp egyike sem működőképes, a Togean szigetekre, csak és kizárólag az aznap reggel elment Puspitával lehetett volna eljutni. Egyetlen falu elérhető a legközelebbi szigeten, ahova kishajók járnak, majd’ minden nap. Malenegenek lőttek, mentem Poya Lisara, hogy majd vasárnap reggel vissza Ampanaba és onnan a Puspita. A kikötőben a kishajó indulása előtt 5 perccel kaptam a hírt, hogy a Puspita hétfőn nem megy Gorontaloba, hanem helyettesíti a három helyi kompot, azaz a szigetek érintése után visszatér Ampanaba. Újratervezés, Poya Lisaról visszajövök szombaton, és vasárnap elmegyek a hetente kétszer közlekedő Tuna Tominvel, ami az Ampana-Wakai-Gorontalo útvonalon megy. Szombat délelőtt, újra a kikötőben kaptam a hírt hogy a Tuna Tomini nem indult el Gorontaloból, szóval másnap nem tudok elmenni vele. Ampanaból nincs hajó Gorontaloba. Így jutottam el ma reggel Pagimanaba, ahonnan minden második este indul a Boronang komp éjszakai útjára Gorontaloba, és amely megoldás még mindig jobb, míg közel 30 órát tölteni buszon.

34. Délután 5 a kompon, még három óra az indulásig. És az utazás kibaszott hosszú lesz és kényelmetlen, valószínűleg alvás nélkül, mivel minden talpalatnyi helyre matracokat raktak, amin azonban aludni nem lehet, mert borsos áron két nappal ezelőtt mindet lefoglalták. Maradtak az orvosi várótermek műanyag székei, szűk sorokban egymás után, amik közé csomagok illetve matracok kerültek. És persze én vagyok az egyetlen fehér a hajón, szóval a szenzáció és a Hello Mister!-zés folyamatos.

35. Végül néhány doboz átcsoportosításával és némi pofátlansággal találtam két széksor között annyi helyet hogy leterítsem a hálózsákomat (most használtam először, többet nem viszem magammal, felesleges) és több részletben kb 5 órát aludjak. Kényelmes nem volt, de valószínűleg még mindig jobban jártam, mint azok, akik egy szál karton lapon, vagy a székeken keresztbe feküdtek. Reggel ötkor, pedig egy kávé után (van warung a fedélzeten) fel a hajó tetőteraszára megnézni a napfelkeltét a tengerről.

36. Gorontaloban a Hotel Sumber Riaban kötöttem ki egy meglepően drága bentor út és egy tele lévő wisma után. A város központ nem túl nagy, de a Lonely Planetnek igaza van, Észak-Sulawesi drágább, mint a sziget többi része, azaz Javahoz képest majd kétszeres árak vannak. De találtam olyan péksüteményt, ami Bandungban a reggeli ételpiacon 1500 rúpia, a warungokban 2500-3000 rúpia, itt a piacon 7500. Ennek ellenére találtam warungot, ahol lehetett olcsón vacsorázni. A délutáni és esti séta között pedig tv nézés, talán először mióta az országban vagyok és folyamatos jegyzetelés, ez egy kész szociológiai tanulmány.

37. Gorontalo reptere igen kicsi, ahol csak három kapu van és a csomagok mozgatása emberi erővel történik, nem futószalagon. A biztonsági ellenőrzés két lépcsős belépéskor, illetve a kapuk előtt. De ugyanúgy, ha nem még jobban, csak a látszatnak szól az egész procedúra, mint Jakartában. A reptér annyira kicsi, hogy tranzitból látni lehetett az egész kifutópályát, valamint a gép ki és bepakolását. Igen a gép, két repülő már nehezen férne el egyszerre a reptéren.

38. Batavia Air, Boeing 737. Gorontalo 14:25, pontos indulás. Ami hajóval tizenkét óra, repülővel húsz perc, tisztán lehet látni a Togean szigeteket. 15:40 Makassar, trópusi vihar, a gép alig tudott megállni a hátszél miatt. A beharangozott 15 perc helyett egy óra, 16:40 felszállás, a hátam mögé egy tízéves mellé egy csecsemő került az anyjával, ez székrugdosást és sírást eredményez. A következő leszállás előtt napnyugta a tenger felett és aztán 18:00 makassari, 17:00 jávai idő szerint az érkezés Surabayaba. Ezúttal nem kell és nem is lehet elhagyni a repülőt. Helyi idő szerint 18:00 felszállás. A három rövid szakasz alatt háromszor két deci víz és egy-egy apró lekváros fánk szerűség az étel kínálat. 19:10 baromi éhesen Jakartaban. 20:00 a Prima Jasa busza indul, majd 23:20 meg is érkezik Bandungba. Éjfélkor újra a kosanban.

#21

Most már tényleg itt van az esős évszak. Naponta egyszer, délután három körül leszakad az ég, dörgéssel, villámlással tarkított heves esőzés. Többnyire csak egy óráig, aztán oké. Kivéve amikor már reggeltől folyamatosan esik, vagy csak délután, estefelé nem marad abba. Ilyenkor megáradnak a kis csatorna-patakok városszerte, folyik a víz az utcákon, néhol akár harminc centi mély tavacskák is kialakulnak a kereszteződésekben, amik aztán az eső után max egy órával nyomtalanul eltűnnek.

Jövőhéttől Sulawesi

#20

A blog íráshoz hangulat kell, és igen ez elég gyakran nincs meg. A másik meg, ha eszembe jut valami amiről érzem hogy le kéne írni sokszor nem ide kerül, hanem ennek az egy évnek talán a legfontosabb projektjének lesz a része.
De azért. Voltunk mindenféle performancon, itt mindent így hívnak, legyen szó színházról, táncról, zenéről, klasszikusról vagy posztmodernről. Volt worldmusic fesztivál, meg reggie koncert, utóbbi egy félig beomlott egykori színházteremben a campus területén, ami talán a legjobb koncerthelyszín amit valaha láttam. Lyukas, tető, nincs világítás, grafitizett falak és a színpad fényei, remek hangosítás, lelkes emberek.
Készül egy csomó fotó, például Tankuban Parahuról, a Bandughoz legközelebb eső aktív vulkánról, ami aktuálisan tavakat tart a krátereiben és nem igazán fenyegetőzik hamuval vagy lávával ellentétben keletebbre fekvő társaival a Merapival vagy a Bromoval. Meg persze előadásokról, koncertekről.
Aktuális terveim szerint decembertől kezdve az időm felét nem itt fogom tölteni hanem mindenhol máshol Indonéziában, utazással illetve rendkívül őrültnek látszó de komoly szociológiai-fotós projekttel. A fennmaradó időben marad a fotótanulás na meg a szócikkek gyűjtögetése.
Ja és ha már, ezt vedd meghívásnak kedves olvasó, január 29 és február 23 között Balin illetve a többi dél-keleti szigeten leszek, minden Indonéziában gondolkodó turista vágyálmainak helyszínén. Szóval gyere, de azért légyszi írj előtte egy mailt, hogy pontosan mikor meg hogy hogyan.

#19

Álmos napok minden különösebb esemény nélkül. Órák, edzés. Múlt vasárnap hajnali fél négyes kelés, egy fotózás megnézése. Hétfő színházi előadás a campuson, szerda éjszakai ücsörgés a Circle K-nél, egy hirtelen tervezett és végül elmaradt út Jakartába. Szombaton palacsinta parti melyre egyetlen vendég sem jött el, szóval ma ismétlésre kerül, hátha.
Érdekes, hogy itt a szexualitás, meztelenség bármiféle jele, vagy az erre való utalás harmincon aluli emberekből olyan reakciót vált ki mint a kiskamaszokból otthon. Óvatosan feltett kérdésekből és kerülőutakon kicsikart válaszokból aztán kiderült, itt nincs semmilyen szexuális oktatás, "majd a természet rávezeti az embereket", így nem meglepő.

#18

És igen a hétvégén újra Bogor, pontosabban a városka mellett egy kis falu és azon belül is egy kemping-tréning központ-pihenőhely: Camp Hulu Cai. Csütörtök este a többiek a campuson kapták a meghívást, én péntek délelőtt kérdeztem meg csatlakozhatok-e. A válasz nem meglepő módon igen, úgyhogy kettő körül találkoztunk a campuson, autóba be és röpke négy órányi utazás után megérkeztünk a helyre, ami egy meredek domb vagy hegyoldal, rengeteg patakkal, csobogóval a völgyben tóval. Házigazdánk Rony dolgozni jött ide, de a másik indonéz srác Boyan körbevezetett minket. A kemping része egy kalandpark is, ügyességi illetve adrenalin növelő játékokkal: a tó felett kifeszített kötélen végigegyensúlyozni egy másik kötélről lelógó zsinórokba kapaszkodva, a völgy felett kifeszített drótkötélen lecsúszni, halász hálón felmászni.
Egy hétvégnyi semmittevés, alvás, jó kaják (Rony remekül főz), séta, Uno, éjszakai szabadtéri beszélgetés. A vasárnapi nap teljesen olyan volt, mint otthon, mikor egy társaság két napra megszökik minden elől, beszélgetés, közös főzés, van aki gitározik, van aki csak néz ki a fejéből, napsütés, szmog mentes levegő. Délután indultunk vissza a dugó miatt több mint öt órát ültünk a kocsiban, zenét hallgatva, beszélgetve.